2007. december 30., vasárnap

Az első karácsony

Az első karácsonyunk "itthon", a szép kis kuckónkban amit építettünk. Hihetetlenül élvezem az itthon létet, nem csak azért mert meghitt és szívünkhöz oly közelálló otthont teremtettünk, inkább valószínűleg szívom magamba kedves szolgáltatásait és luxusait amellyel minden nap kényeztet mert nagy valószínűség szerint a következő félévben nélkülözni fogom mindezeket.


Végre két év után újra nálam lehetett a szenteste és én ezt a jogot többet ki nem adom a kezemből az tuti! :) Szeretek most sok időt tölteni a családommal és a barátaimmal, mert feltöltődöm a szeretetüktől és azt is élvezem, hogy már hivatalosan nem dolgozom többet a nagy utazásig. Persze ki sem látszom az elintézendők alól, de valahogy ezen sem stresszelek most.

Jól vagyok Na! :)

Hát az én szűk kis családom szentestén.


A fa alatt érdekes és hasznos dolgok, csak férjenek mind be a hátizsákba! 27.-én hajnali 7 kor csönget a postás....pufi borítékot hoz a postás nekem!!!! aki csak feladni szokott ilyesmit. Drága Zsanim, köszönöm a vízállós és eldughatós pénztárcát, nagy hasznát fogom venni az tuti...csak a horvát krajcárt nem viszem magammal ha nem baj! hihi

Gyűlnek a hasznos holmik és fogynak a napok. Gőzerővel készülődünk. Repjegyek, vizumok rendben, fontos telefonszámok kigyűjtve, jó tanácsok, tapasztalatok begyüjtve. :)



Samunak is ez az első karácsony és ő egy annyira édes aranyos kisbaba. Alig több mint 5 hónapra született, úgyhogy nagyon örülünk, hogy így rendben van.
Hát nem édes? :)






2007. november 26., hétfő

Alaphang

Vannak emberek. Vannak emberek akik egyszerűen úgy gondolkoznak, hogy a saját véleményük a normális. Az "Alaphang"

(Mindenki más bolond, eltévelyedett, hippi, lázadó, szektás és még sorolhatnám, hogy hová lehetne besorolni azokat az embereket akik egy kicsit színesebben kívánják megélni az életüket.)

Mostanában sajnos nem tudok mit kezdeni az ilyen típusú emberekkel. A régebben annyira erős meggyőző képességem és az akaratom, hogy megértessek másokkal számomra fontos dolgokat, kialudni látszik. Csak nézek, s bambulok mint egy kuka, legjobb esetben is csak üresség támad a fejemben mindazon ész érvek helyett amiket pedig harcra készen felsorakoztattam.

Én nem tudom, hogy gyávaság-e vagy inkább a belső énem őszinte és makacs kinyilatkoztatása, hogy nem pazarlok energiát arra hogy ész érvekkel győzzek meg embereket a döntéseimről. Különösképpen igaz ez amikor az ész érvek hatástalanok.

A terv ellen hogy valaki elmegy Indiába fél évre, az észszerűség határain belül csak ellenérvek léteznek. Egy ilyen útra sosem nincs megfelelő időpont, élethelyzet, szituáció, és jaj de még hogy sorolhanám a mondásokat
Mások ellenérveit!
Döbbenetes, hogy mennyien gondolják, hogy lehetőségük, joguk van beleszólni mások életébe!
Nekem nincs lehetetlen én megyek Indiába és ez már nem kérdés, hanem tény!
Viszont úgy tűnik, hogy ezt a belső motivációmat és bizonyosságomat képtelen vagyok olyanok felé képviselni, akik számára tiltott az "Alma íze" :)
Mit is beszélek, nem tiltott, hanem idegen....érthetetlen....ízetlen.

2007. október 25., csütörtök

Fekete macska a temetőben.....

Nos..... ez a macska tud valamit. (amit mi nem)




Előkarácsonyi hangulat

Zakopánéban harminc centis hó várt minket. Hát ez az amire nem is számítottam. Egészen elkapott a téli síelős hangulat és most nem bánom csak igazán, hogy India előtt csak elmegyünk azért egy három napra síelni.
Különösen korán jött tél ez ott is, a muskátlik még kint voltak az ablakban a hósipkák alatt.

Kora reggeli felszálló ködben......


Este egyébként tombolt az élet legalábbis szombaton és vasárnap, a jobbnál jobb alpesi kiskocsmák és vendéglők egymást érik. Nyilt tűzön sütnek főznek és banyek....a kovászos uborkájuk jobb mint a miénk, de ami a lényeg, hogy még októberben is van!
Tiszta szerencse, hogy az utolsó pillanatban a síkabát mellett döntöttünk és így sem volt melegünk.






Az igazi bűnözés. Lengyelországban nem ismerik szerintem a fogyókúrát. Csülök, oldalas, káposztaleves, saslik, héjában sült borgonya vajjal és sajtal......nagyjából ilyesmik szerepelnek az étlapokon. Rosszul létig lehet zabálni és ezt mi meg is tettük.
Jó Étvágyat! :-)


Imádom őket! Pittike és Ildike, kisnagy családom távolabbi ágáról, reményeim szerint Indiában is meglátogatnak minket. Ázsiát elsősorban nekik köszönhetem! Ők győztek meg végül arról, hogy nekünk ezt látnunk kell és milyen igazuk van?!


A malacka mindig csak kajál....... :-)
És én így imádom!


Magastátra októberben.






Ez egy igazán vidám kiruccanás volt.
Két szomorú dolgot meg kell említenem sajnos. Az első a tátrával kapcsolatos. Nem tudom, hogy ki emlékszik a magastátrát ért viharra, amely pár évvel ezelőtt söpörte el a szlovák részt. Én most láttam. TRAGÉDIA! A szlovákiai részt, ahol gyermekkorom nagy hideg és havas telire emlékszem, eltörölte egy kósza szélvihar. De nem akárhogy ám! Ótátrafüred s a szomszédos települések haldokolnak. Az erdő, a hatalmas tátrai fenyvesek melyek körül ölelték őket nincsenek többé. Le lehet látni a Porádi lakótelepekre. Szörnyű. A régi kastély szerű szállodák bezártak, omladoznak, se ember, se senki jelenléte nem érezhető. A környező 50 kilométeres körzetben csak mezőket látni, melyekből mint tízezer karó állnak ki a csonkolt fenyőfák. Szomorú látvány ez. S talán a tátra felébred a következő harminc évben, de a kihalt falvak, városkák, szállodák és éttermek vajon túlélik-e ezt a harminc évet?
A másik dologgal nem tudom, hogy mit is kezdjek.
Auschwitz.
Régóta készültem és a véletlen úgy hozta, hogy "most" jutottam el. Nagyon vegyesek az érzelmeim. Az első döbbenet akkor ért, amikor a bejáratnál 10-15 iskolai busz diákjai hancúroztak, nevetgéltek. Az egyik egy izraeli osztály volt. Izraeli zászlóba burkolózva söröztek a parkolóban. Bénultság vett erőt rajtam, nem is részletezem, hogy miért. Az egész "tábor telis tele volt diákcsoportokkal, viháncoló lányokkal és idétlen fiúkkal akiket az egészben a legjobban az arany fogak és az összegyűjtött lábbelik izgattak, meg valószínűleg az, hogy miképpen játsszák ki a tanárokat este, hogyan fognak berúgni. Annyira bosszantó és felháborító volt ez a viselkedés, hogy az egész idő alatt mondogatnom kellett magamnak, ez "az" a hely! Itt történt! Véleményem szerint Auschwitzba senkit sem kellene kötelezően elhozni. Az menjen el, akit érdekel, aki érteni próbálja mi is történt ott.
Ledöbbentett az is, hogy mindenki fotózott! Csak én rajta vagyok körülbelül 30-40 fényképen ahogy lehajtott fejjel, a kíntól és zavartól vigyorogva lépek ki az " Arbeit macht's frei " feliratú vaskapu alatt, annyira groteszk az egész. Néhány japán nő egyenesen fellök ahogy a videokamerával száguldozik a barakkok között. A fotózás soha nem látott méreteket ölt a gázkamra előtt, a morbidabbak magukat fotóztatják a bejáratnál. Nem értem, komolyan! Kinek fogják mutogatni? Ez nem egy olyan emlék amit csak a szívben lehet elraktározni? Igaza van Pistinek amikor azt mondja, tíz éven belül kihal minden élő tanúja ennek a szörnyűségnek, mind áldozat, mind elkövető. A felejtés pedig félek, rossz irányba taszítja majd az emberiséget. Láttam egy idős párt, egyetlen egy párt. Őket nem a kíváncsiság hajtotta az egyik teremből a másikba. Minden küszöb átlépése egy gyötrelem volt, komolyan úgy kapaszkodtak egymásba mint két csöppnyi átfagyott kisgyerek az Auschwitzi téli táborban. Voltak helységek ahová a néni nem ment be. Sápadtan a falnak támaszkodva várt amíg társa vissza nem érkezett.
Ha ők meghalnak, mi marad majd? A kínos vigyorgás??? Őszintén remélem, hogy nem.
Én csak az érzéseimet írtam le a saját szemszögemből, Remélem senkit sem bántott.


2007. október 2., kedd

Gyöngybabáim........

A postot a szerző törölte

2007. szeptember 17., hétfő

Dolce vita Tuscany

Most egy kis nemindia


Öt édes nap az édes Toszkánában. Felejthetetlen élmény, mert Toszkána pont olyan amilyennek képzelem. Simogató napsütés, langyos szellő, lágy dombok közt megbúvó pazar villák, köztük végtelen szőlőlugasok és olajfaligetek, tünemény kisvárosok templomokkal, piazzákkal és trattoriákkal.



Ebéd szigorúan délben, kettő után „Kúúúzo” így aztán nap nap után kicsúszunk a déli lakomából, de nem kesergünk sokáig, rendelünk egy liter házi bort. Olyan édes nedű ez és én azon gondolkozom, mi is teszi ilyen különlegessé ezt a vidéket. Hiszen napsütés, dombok és drága házak vannak máshol is. Talán a bor teszi, vagy az olíva olaj, a 30 éves balzsamecet, melynek készítője talán meg sem érte forgalomba bocsátását.

”Teccik” érteni?
30 éve Umberto bácsi elrakott a pincéjében pár hordócska balzsamecetet. 77-et írtak és én talán ekkor szokhattam át a bilire. J Teltek múltak az évek, évtizedek és balzsamocskánk csöndesen szunyókált egy nyirkos pincében. 2007-ben egy Grevei borfesztiválon kerül a kosaramba, olyan íze, illata van, hogy nem tudok neki ellenállni. Umberto bácsi már talán békésen pihen egy napsütötte domboldalon én pedig minden nap rápillantok a kis üvegcsére a konyhámban, eszembe jut Toszkána és már alig várom, hogy itáliai szakácstudományommal örvendeztethessem meg drága barátaimat.

Az teszi Toszkánát ilyen szívmelengetően széppé, hogy olyan csodákat készítenek, melyekben ugyanakkora szerepe van az emberi munkának és szívnek, mint a természet kegyes szeretetének. Ez számomra harmóniát sugall, energiát és nyugalmat, békés együtt működést ember és természet között.

Itáliában még működik a vendégszeretet. Nem mondom, hogy nem szaladtunk bele morcos és csapkodó (tudniillik amit kértem ital nem az első sorban volt, így aztán le kellett pakolni két palackot is fiatal „mácsónknak”) kiszolgálókba, de nagyrészt kedves és mosolygós Itália vett körül látványosan gesztikuláló férfiakkal és asszonyokkal.

Röpke öt napunk alatt nem tétlenkedünk. Elhajózunk Cinque Terre-re, rácsodálkozunk a tengerparti sziklákra felkúszó öt színes városkára. Nem tudjuk eldönteni hol együnk. Míg ide oda szaladgálunk, természetesen a legtöbb helyen épp „kúúúzo”. Parázunk, hogy megint éhen maradunk, de az egyik vendéglőből hatalmas puszikat dobál felénk egy szakálas medve.
Azonnal lecsapunk. Esélye nincs a „Kúúúzóra”. Kagylót, rákot, pastát, rendelünk, olyan tésztákat amikről még sosem hallottunk. Ramazottival és házi borocskával kísérjük az amúgy sem száraz falatokat. Ez bizonyára a mennyország. A naplemente egy szikla tetején ér minket, és oszkár díjas a rendezés.


Másnap a Chianti vidék ámulatba ejtő tájain kocsikázunk Kitalálom, hogy mindenki lestoppolhat egy villát, melyet a következő életében birtokolhat. Szilárdunk már az első városka szélén ellövi a lehetőségét. Röhögve vitatkozunk, hogy a „stipistopi” lefoglalásnak számít e. Szebbnél is szebb farmok mellett suhanunk el, néhánynál bepróbálkozunk egy ebéddel, de hiába mert esküvőre készülnek. Ó azok a mázlisták! Ilyen helyen biztosan csak boldog frigy születhet!
Természetesen záróra, mire beesünk a domb tetején lévő hangulatos „risztorantéba”, de nem engednek el minket. Bort kapunk, ramazottit, grappát és pár percen belül ott a terül- terül asztalka. Sajtok, sonkák, szalámik. Szarvasgombás méz és borjúmájas crostinik. Kint a kora őszi nap belül pedig a bor tüzel minket, s míg lassan csillapodik hatalmas étvágyunk alámerülünk Toszkána édes hangulatában.
Sötétedésre érünk Siennába. Néma csöndben szaladozunk a furcsa utcákban. Percek telnek el mire ki merjük mondani, hogy nyomasztó. Szűk utcák rejtőznek a magasra épített tégla borítású házak között. Kicsit mint egy angol gyárváros persze műérték épületekkel.
Nem tudom, valahogy nyomaszt az egész. Sehol egy kiülős trattoria, nincs olasz pusmogás, turisták szelik csak a kietlen utcákat. A város közepén egy furcsa tér. Minden oldalról egy irányba lejt, s a végén egy hatalmas luk. Vízelnyelő, bele a kanálisba. Szívünk összes édes érzése megindul hát a luk felé. Ez itt nem Toszkána. Toszkána Firenzéé nem hiába harcolt érte annyit. Döntés születik, el innen.
Vissza vissza a kis „risztorántéba” fel a hegyre a dombok közé. Feszülten kanyargunk a földutakon, imádkozunk, hogy zárás előtt odaérjünk. A szakács már éppen indulóban mikor beesünk, de emlékeznek ránk délutánról és megesik rajtunk a szívük. Mennyei lakomával ajándékoznak meg minket, miközben mi tétován bevalljuk magunknak, hogy talán nem adtuk meg a lehetőséget Siennának. Most biztosan nem.


Egy ilyen érzelmekkel fűtött nap után kiscsapatunk két tagja a tengerpart mellett dönt. Ó én is hogy lubickolnék a tengerben, ha nem 5 napra jöttünk volna……
Mi négyen viszont nem tágítunk. Célunk a több mint 300 kilométerre lévő Assisi és csak reméljük, hogy bízhatunk a Lonely Planet (legcsodálatosabb kisváros) véleményében.
Útközben felolvasok Assisi Szent Ferencről és minő csoda, egyetlen olvasás után megmaradnak az évszámok és események a fejemben. Lehet, hogy így kéne történelmet tanulni? Fogynak a kilométerek, már csak három van hátra és kezdünk idegeskedni, hogy lesz itt egy hegyoldali városka, mikor alföldön autózunk.
„Gyerekek nem az ott a katedrális?” Pisti kérdezi, s libabőrös vagyok ahogy meglátom.
„Hát ha ez nem az, akkor semmi sem az” Bal oldalon egy domb tetején fénylik egy hófehér város, hosszú átriumával a székesegyház messze kinyúlik a város látképéből.
Szent hely ez, érezzük mind, pedig nem tartozunk a buzgó vallásosok közé.
Elbűvöl minket a városka, bár kicsit mogorvábbak az emberek, mi mit sem törődve velük élvezzük a hely spirituális hangulatát. Fényűzően megebédelünk, (végre egyszer időben) és bevetjük magunkat a székesegyházba. A kulturális időtöltés után irány Cortona, elvégre nekem azt látnom kell, mégiscsak ő hozott ide engem Toszkánába.
Kicsit félek, megpróbálok nem elvárásokat támasztani vele kapcsolatban azonnal alternatív lehetőségként felajánlom Montepulcinot ha mégsem jönne be Cortona. Na nem mintha arról is nem ugyanabban a könyvben olvastam volna….
Cortona aztán tényleg egy hegy tetejére épült, már messziről ájuldozunk. Magunknak örvendezünk, hogy micsoda „jófejek” vagyunk, hogy eljöttünk ide, csillog a szemünk és kacag a lelkünk.Megmásszuk a meredek utcát, majd ki esik a tüdőnk, de megéri. Ahogy belépünk a boltíves kapun át, a ………..piazza magához ölet bennünket. Azonnal leülünk egy üveg bor mellé és csak szívjuk magunkba Cortonát. A tér közepén olasz férfiak csoportokba váltják a világot, széles gesztikulációik, átszellemült napsütötte arcuk fogva tart minket, isten tudja csak (meg az olaszok) hogy vitatkoznak-e, vagy a szüretről beszélgetnek. Az is lehet, hogy a szüretről vitatkoznak… hihi
Nehezen állunk fel, de legalább pár utcát jó lenne bejárni mielőtt beesünk vacsorázni. Folyamatosan harcolunk az idővel, kiborító ez a 3 órás intervallum amibe bele kell préselni a vacsorát. Királyi lakoma, ez az utolsó vacsoránk, s mi megbeszéljük, hogy visszajövünk, de akkor biztosan Cortonában fogunk megszállni.





Csomagolás, pakolás, olajok és ecetek a bőröndbe, tanakodás, vajon túl élik e majd az utazást.
(az enyém nem élte)
Pisaban leparkolunk, kissé hangulattalannak tűnik, de nem ítélünk elsőre. Meg is van a ferde torony én láttam már és akkor ferdébbnek tűnt. Ildi felolvas és megtudjuk, hogy valóban ferdébb volt. Több mint 40 centit húztak vissza rajta és ezzel megmentették még 2-300 évre az utókornak.
A székesegyház tökgyönyörű!
Meghatottan beszélgetünk bent, hogy ki kezdene ma bele egy olyan építkezésbe, ahol biztosan tudná, hogy nem éli meg majd a dicsőséget.
És már megint az idő! Rohanni kell ebédelni. A Lonely-t követve próbálunk egy éttermet találni, de semmi! Csak fagyizó, cukrászda, kávézó, vagy szendvics. Nem akarom elhinni.
Végül visszamegyünk a torony közelében lévő éttermekhez. Már messziről figyelmeztet, ne gyere be, zöld-fehér-piros terítők vannak az asztalokon. Szieszta sincs, ez kérem turistás étterem. Pizzát rendelünk, mert azzal nem lehet mellélőni. Tévedés. Rémeset ebédelünk, de legalább olcsón. Még négy óránk van a repülő indulásáig. Ötlet születik, irány Lucca ez a bájos középkori városka, és szerencsére csak 20 kilométerre van.
Boldogan távolodunk Pisa-tól, azon sajnálkozunk, hogy nem hamarább jutott az eszünkbe.
Puccini háza előtti téren isszuk meg az utolsó pár camparinkat és meleg szívvel búcsúzunk Toszkánától. Jó ide jönni, jó volt itt lenni.
Köszönjük.