Dolce vita Tuscany

Most egy kis nemindia


Öt édes nap az édes Toszkánában. Felejthetetlen élmény, mert Toszkána pont olyan amilyennek képzelem. Simogató napsütés, langyos szellő, lágy dombok közt megbúvó pazar villák, köztük végtelen szőlőlugasok és olajfaligetek, tünemény kisvárosok templomokkal, piazzákkal és trattoriákkal.

Ebéd szigorúan délben, kettő után „Kúúúzo” így aztán nap nap után kicsúszunk a déli lakomából, de nem kesergünk sokáig, rendelünk egy liter házi bort. Olyan édes nedű ez és én azon gondolkozom, mi is teszi ilyen különlegessé ezt a vidéket. Hiszen napsütés, dombok és drága házak vannak máshol is. Talán a bor teszi, vagy az olíva olaj, a 30 éves balzsamecet, melynek készítője talán meg sem érte forgalomba bocsátását.

”Teccik” érteni?
30 éve Umberto bácsi elrakott a pincéjében pár hordócska balzsamecetet. 77-et írtak és én talán ekkor szokhattam át a bilire. J Teltek múltak az évek, évtizedek és balzsamocskánk csöndesen szunyókált egy nyirkos pincében. 2007-ben egy Grevei borfesztiválon kerül a kosaramba, olyan íze, illata van, hogy nem tudok neki ellenállni. Umberto bácsi már talán békésen pihen egy napsütötte domboldalon én pedig minden nap rápillantok a kis üvegcsére a konyhámban, eszembe jut Toszkána és már alig várom, hogy itáliai szakácstudományommal örvendeztethessem meg drága barátaimat.

Az teszi Toszkánát ilyen szívmelengetően széppé, hogy olyan csodákat készítenek, melyekben ugyanakkora szerepe van az emberi munkának és szívnek, mint a természet kegyes szeretetének. Ez számomra harmóniát sugall, energiát és nyugalmat, békés együtt működést ember és természet között.

Itáliában még működik a vendégszeretet. Nem mondom, hogy nem szaladtunk bele morcos és csapkodó (tudniillik amit kértem ital nem az első sorban volt, így aztán le kellett pakolni két palackot is fiatal „mácsónknak”) kiszolgálókba, de nagyrészt kedves és mosolygós Itália vett körül látványosan gesztikuláló férfiakkal és asszonyokkal.

Röpke öt napunk alatt nem tétlenkedünk. Elhajózunk Cinque Terre-re, rácsodálkozunk a tengerparti sziklákra felkúszó öt színes városkára. Nem tudjuk eldönteni hol együnk. Míg ide oda szaladgálunk, természetesen a legtöbb helyen épp „kúúúzo”. Parázunk, hogy megint éhen maradunk, de az egyik vendéglőből hatalmas puszikat dobál felénk egy szakálas medve.
Azonnal lecsapunk. Esélye nincs a „Kúúúzóra”. Kagylót, rákot, pastát, rendelünk, olyan tésztákat amikről még sosem hallottunk. Ramazottival és házi borocskával kísérjük az amúgy sem száraz falatokat. Ez bizonyára a mennyország. A naplemente egy szikla tetején ér minket, és oszkár díjas a rendezés.

Másnap a Chianti vidék ámulatba ejtő tájain kocsikázunk Kitalálom, hogy mindenki lestoppolhat egy villát, melyet a következő életében birtokolhat. Szilárdunk már az első városka szélén ellövi a lehetőségét. Röhögve vitatkozunk, hogy a „stipistopi” lefoglalásnak számít e. Szebbnél is szebb farmok mellett suhanunk el, néhánynál bepróbálkozunk egy ebéddel, de hiába mert esküvőre készülnek. Ó azok a mázlisták! Ilyen helyen biztosan csak boldog frigy születhet!
Természetesen záróra, mire beesünk a domb tetején lévő hangulatos „risztorantéba”, de nem engednek el minket. Bort kapunk, ramazottit, grappát és pár percen belül ott a terül- terül asztalka. Sajtok, sonkák, szalámik. Szarvasgombás méz és borjúmájas crostinik. Kint a kora őszi nap belül pedig a bor tüzel minket, s míg lassan csillapodik hatalmas étvágyunk alámerülünk Toszkána édes hangulatában.
Sötétedésre érünk Siennába. Néma csöndben szaladozunk a furcsa utcákban. Percek telnek el mire ki merjük mondani, hogy nyomasztó. Szűk utcák rejtőznek a magasra épített tégla borítású házak között. Kicsit mint egy angol gyárváros persze műérték épületekkel.
Nem tudom, valahogy nyomaszt az egész. Sehol egy kiülős trattoria, nincs olasz pusmogás, turisták szelik csak a kietlen utcákat. A város közepén egy furcsa tér. Minden oldalról egy irányba lejt, s a végén egy hatalmas luk. Vízelnyelő, bele a kanálisba. Szívünk összes édes érzése megindul hát a luk felé. Ez itt nem Toszkána. Toszkána Firenzéé nem hiába harcolt érte annyit. Döntés születik, el innen.
Vissza vissza a kis „risztorántéba” fel a hegyre a dombok közé. Feszülten kanyargunk a földutakon, imádkozunk, hogy zárás előtt odaérjünk. A szakács már éppen indulóban mikor beesünk, de emlékeznek ránk délutánról és megesik rajtunk a szívük. Mennyei lakomával ajándékoznak meg minket, miközben mi tétován bevalljuk magunknak, hogy talán nem adtuk meg a lehetőséget Siennának. Most biztosan nem.

Egy ilyen érzelmekkel fűtött nap után kiscsapatunk két tagja a tengerpart mellett dönt. Ó én is hogy lubickolnék a tengerben, ha nem 5 napra jöttünk volna……
Mi négyen viszont nem tágítunk. Célunk a több mint 300 kilométerre lévő Assisi és csak reméljük, hogy bízhatunk a Lonely Planet (legcsodálatosabb kisváros) véleményében.
Útközben felolvasok Assisi Szent Ferencről és minő csoda, egyetlen olvasás után megmaradnak az évszámok és események a fejemben. Lehet, hogy így kéne történelmet tanulni? Fogynak a kilométerek, már csak három van hátra és kezdünk idegeskedni, hogy lesz itt egy hegyoldali városka, mikor alföldön autózunk.
„Gyerekek nem az ott a katedrális?” Pisti kérdezi, s libabőrös vagyok ahogy meglátom.
„Hát ha ez nem az, akkor semmi sem az” Bal oldalon egy domb tetején fénylik egy hófehér város, hosszú átriumával a székesegyház messze kinyúlik a város látképéből.
Szent hely ez, érezzük mind, pedig nem tartozunk a buzgó vallásosok közé.
Elbűvöl minket a városka, bár kicsit mogorvábbak az emberek, mi mit sem törődve velük élvezzük a hely spirituális hangulatát. Fényűzően megebédelünk, (végre egyszer időben) és bevetjük magunkat a székesegyházba. A kulturális időtöltés után irány Cortona, elvégre nekem azt látnom kell, mégiscsak ő hozott ide engem Toszkánába.
Kicsit félek, megpróbálok nem elvárásokat támasztani vele kapcsolatban azonnal alternatív lehetőségként felajánlom Montepulcinot ha mégsem jönne be Cortona. Na nem mintha arról is nem ugyanabban a könyvben olvastam volna….
Cortona aztán tényleg egy hegy tetejére épült, már messziről ájuldozunk. Magunknak örvendezünk, hogy micsoda „jófejek” vagyunk, hogy eljöttünk ide, csillog a szemünk és kacag a lelkünk.Megmásszuk a meredek utcát, majd ki esik a tüdőnk, de megéri. Ahogy belépünk a boltíves kapun át, a ………..piazza magához ölet bennünket. Azonnal leülünk egy üveg bor mellé és csak szívjuk magunkba Cortonát. A tér közepén olasz férfiak csoportokba váltják a világot, széles gesztikulációik, átszellemült napsütötte arcuk fogva tart minket, isten tudja csak (meg az olaszok) hogy vitatkoznak-e, vagy a szüretről beszélgetnek. Az is lehet, hogy a szüretről vitatkoznak… hihi
Nehezen állunk fel, de legalább pár utcát jó lenne bejárni mielőtt beesünk vacsorázni. Folyamatosan harcolunk az idővel, kiborító ez a 3 órás intervallum amibe bele kell préselni a vacsorát. Királyi lakoma, ez az utolsó vacsoránk, s mi megbeszéljük, hogy visszajövünk, de akkor biztosan Cortonában fogunk megszállni.

Csomagolás, pakolás, olajok és ecetek a bőröndbe, tanakodás, vajon túl élik e majd az utazást.
(az enyém nem élte)
Pisaban leparkolunk, kissé hangulattalannak tűnik, de nem ítélünk elsőre. Meg is van a ferde torony én láttam már és akkor ferdébbnek tűnt. Ildi felolvas és megtudjuk, hogy valóban ferdébb volt. Több mint 40 centit húztak vissza rajta és ezzel megmentették még 2-300 évre az utókornak.
A székesegyház tökgyönyörű!
Meghatottan beszélgetünk bent, hogy ki kezdene ma bele egy olyan építkezésbe, ahol biztosan tudná, hogy nem éli meg majd a dicsőséget.
És már megint az idő! Rohanni kell ebédelni. A Lonely-t követve próbálunk egy éttermet találni, de semmi! Csak fagyizó, cukrászda, kávézó, vagy szendvics. Nem akarom elhinni.
Végül visszamegyünk a torony közelében lévő éttermekhez. Már messziről figyelmeztet, ne gyere be, zöld-fehér-piros terítők vannak az asztalokon. Szieszta sincs, ez kérem turistás étterem. Pizzát rendelünk, mert azzal nem lehet mellélőni. Tévedés. Rémeset ebédelünk, de legalább olcsón. Még négy óránk van a repülő indulásáig. Ötlet születik, irány Lucca ez a bájos középkori városka, és szerencsére csak 20 kilométerre van.
Boldogan távolodunk Pisa-tól, azon sajnálkozunk, hogy nem hamarább jutott az eszünkbe.
Puccini háza előtti téren isszuk meg az utolsó pár camparinkat és meleg szívvel búcsúzunk Toszkánától. Jó ide jönni, jó volt itt lenni.
Köszönjük.