2011. november 27., vasárnap

Back to Indonesia!

Az életben maradáshoz nélkülözhetetlen szerveim lassan újra működésbe lépnek, úgyhogy a sebeimet csendben nyalogatom tovább és visszatérek eredeti kevésbé nyavalygós témához. Írni ugyan ma nincs kedvem, de jöjjön egy videoklip, amit a négy hetes út anyagából vágtam össze.




2011. november 26., szombat

Beszűrődő fények

Végre aludtam. 5 álmatlan őrjítő éjszaka után tegnap végre édes és mélységesen mély álomba zuhantam.
Határozottan érzem, hogy javuló tendenciát mutatok. A teljesen zárt fájdalmas kis világomban úgy tűnik, mintha nyílnának az ajtók és bár csak résnyire, ezen kis nyíláson elkezdett beszűrődni a fény. Egy ilyen heves és önpusztító kapcsolat vagy viszony, mindegy is, hogy minek nevezzük, olyan mint a kábítószer és lejönni róla hasonlóan működhet, mint egy elvonókúra. Az első pár nap valami rettenet. De utána viszonylag gyorsan érezhető a javulás. Nem a szeretet múlik el, mert az ott van legbelül és nagyon is fáj, de érkezik valamiféle örömérzet és felszabadulás, hogy igenis képes vagy észrevenni ha valami nem jó neked és képes vagy a vágyaid ellenében magadért dönteni.  Önbecsülés upgrade első lépcsőfok.
Hülyeséget írtam, Nem a szeretet fáj, a szeretet nem fájhat, mert az egy pozitív érzés, hanem a hiányérzet, az űr ami egy szeretett személy elvesztése után marad.

2011. november 23., szerda

A megőrülés szélén

Én döntöttem. Én vetettem véget mindennek és most mégis belehülyülök a fájdalomba és tehetetlenségbe. Fel akarom hívni most! Csak hallani a hangját, csak elmenni a cuccaimért, csak látni, csak érezni, csak kicsit, hogy könnyebb legyen. Elhitetni magammal, hogy minden szép és jó, mindenki szeret mindenkit, miért is ne lehetne ez jobb. De tudom, hogy nem lehet. Ezért sírva ráülök a kezemre ami a telefon után nyúl, iszom egy pohár bort, és megpróbálok végre aludni egy jót. Sosem szakítottam még senkivel, akivel nem is voltam hivatalosan együtt és ahol a két játékos szabad, szereti egymást és mégsem működik az egész. Ezt is meg kell tanulni. Ezt tanulom most. Kurva szar!

2011. november 22., kedd

Magamról őszintén

Egy kicsit fel kell függesztenem az Indonéz kalandok folytatását.
Mindig is tudtam, hogy jók az írásaim. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy mi az a pici icike picike valami, amit képtelen vagyok beletenni, amitől sikersztorivá válhatna az egész kalandozásom.
Ha az ember írásra adja a fejét, képesnek kell lenni meztelenre vetkőzve kitárni az olvasók előtt a gondolatait, lényének apró titkait és gyengeségeit. Igazán őszintén. Ezt nem lehet ügyesen fogalmazott mondatokkal elkerülni, mert minden pillanatban érzem, hogy hiányzik valami.
Én igaz embernek tartom magam, de az őszinteség egy nagyon kényes kérdés, ugyanis képesek vagyunk magunknak hazudni és azt a kulimászt  ott belül a világ felé mint őszinteség tálalni.
Én egy nagyon mélybe húzó, sűrű, veszélyesen izgalmas örvénybe ugrottam önszántamból és meggyőztem magam arról, hogy imádok szédülni. Csak azt nem vettem észre, hogy a szédüléstől egyre kevésbé látom tisztán azt, hogy ki is vagyok és mit is akarok.
Kezek nyúltak be értem, de én nem akartam őket megragadni, mert az örvény mámoros volt és elhitettem magammal, hogy még tudom kezelni, hogy még ura vagyok a döntéseimnek és akkor úszom ki belőle, amikor csak akarok.
És tudjátok mit? Nem is tévedtem. Képes voltam észrevenni azt az erős kezet, aki tudta, hogy pontosan mikor kell felém nyúlni és én ezúttal kész voltam megmarkolni. Andi, ezt most neked és magamnak köszönöm. Neked, mert egy igaz barát vagy és tudtad, hogy most van itt a pillanat. Magamnak pedig, mert kész voltam ebben a pillanatban letenni az önámítást és itt az akarat, a vasakarat és hit, hogy rendbeszedem az önértékelésem és az életem.
Egy torz tükörben láttam magamat, ami most összetört, de nagy meglepetésemre készem állok, hogy a szilánkokat kisöpörjem az ajtómon.
Már csak annyit szeretnék leírni, hogy ami történt, nem másoknak a hibája, hanem az én egyedüli utam, aminek így kellett történnie, hogy végre annak értékelhessem magam, aki vagyok.
A tanítások fájdalmasak, de végül mindig köszönet jár a tanítóknak. Mert ez az ÉLET!
Elnézést, ha önzőnek tűnök, de most azt kell írjam, hogy az erő legyen velem!

2011. november 16., szerda

Egy vasdarab fogva tart

A büfé előtt ácsorgunk és tátott szájjal bámuljuk a kialakuló helyzetet. A befelé özönlő tömeg életet terít magának minden talpalatnyi négyzetméteren. A földet pillanatok alatt fóliák és újságpapírok takarják el, ahogy családok rendezkednek be az elkövetkező 24 órára. Mindenki füstöl mint a gyárkémény, alig várjuk már, hogy bevezessenek a luxuskabinunk zárt és intim védelmébe. Egyik lábamról a másikra ácsorgok lányos zavaromban, amikor az egyik népes család szinte a lábam alá is beteríti rögtönzött hálószobáját. A hajón a népsűrűség kezd nagyon kellemetlen lenni. 
Amíg itt várakozunk áttekintem a büfé kínálatát. Coca Cola (mert azt mindig és mindenhol még a pokol bugyraiban is lehet kapni) fanta, pilóta kesz, keksz2, keksz3, keksz4, indonéz nasi gorenges chips, (fúúúúj kb. olyan mint indiában a masalas) zaccos kávé és gyógyszerek. Az egyik gyógyszert seaseeknes ellen ajánlják, na ebből elővigyázatból (nem voltam elég elővigyázatos) rögtön veszek is kettőt. (nem eleget) 
Végre eljött a mi időnk és egy csinos uniformisba öltözött fickó már mutatja is az utat a VIP kabinok felé.
És akkor ránk nyit egy másik világot. Egy olyan világot, ami az otthonunk lesz az elkövetkező huszonvalahány órában. Egy ablaktalan, mocskos, dög meleg hat négyzetméteres lukat. Mi csak állunk ott döbbenten az ajtóban. Nem akaródzik bemennünk. Látom a Marin, hogy ez az a pillanat amikor a napját is elátkozza, hogy eljött velünk a világ eme távoli szegletébe. Büdös is van. Két koszos ágy, közte valami éjjeliszekrényféle képződmény, a falakon fekete zsíros koszfoltok, a föld mocskosságára már szavak sincsenek, arról nem is beszélve, hogy akkora hely sincs, hogy a hátizsákokat letegyük a földre. Mariék is elfoglalják a rezidenciájukat, úgyhogy Andival kínos csendben magunkra maradunk. Egy rohadt korty alkoholunk sem maradt, nincs semmi ami könnyebbé tenné a jelenlegi helyzetünket, talán csak az a tudat, hogy napokat nyerünk ezzel a rémes hajóúttal és bárhogy is legyen holnapután! hajnalra Java szigetén leszünk.
video

Dórika sírós tekintettel nyit be a kabinunkba.
- Era, eljössz velem pisilni?
- Nyusziiiiii nekem hál istennek nem kell, én is kivagyok. Nem tudod egyedül megoldani?
- Nem bírok ki 24 órát pisilés nélkül.
Pisilünk. Illetve inkább csak állunk a klotyó ajtajában. A padlón három egyenként 4 cm-es nagy zsíros barna csótány rohangál eszeveszetten. Nem tudom, hogy miért könnyebb ezt a helyzetet ketten megoldani, de tény, hogy én is igénylem a társaságot minden egyes ürítkezésnél, pedig Nepálban papucsban csapkodtam éjjelente a csótányokat a fürdőszobában. De ez itt most valahogy más. Túl nagy a helység és túl összevissza rohangálnak a dögök, hogy le lehessen csapni őket. A legdurvább rémálmom válik valóra éjjel, amikor a törött összeszart fajanszon guggolva átrohan egy hatalmas példány a meztelen lábfejemen. Letolt gatyával sikoltozva rohanok ki a folyosóra.
Dóri pisil én meg a kezemben a papuccsal játszom el, hogy kész vagyok lecsapni őket ha arra van szükség, de valójában azért imádkozom, hogy végezzen már a dolgával.
Zuhany nincs (zuhany?) a wc előterében van három mosdókagyló. Víz ugyan nem folyik belőlük és a koszos lé a lefolyón keresztül visszafolyik egyenesen a lábunkra, de legalább lábmosásra talán! alkalmas.

video

Már megint működik az összetartás, mégpedig úgy, hogy senki se nyivákol vagy panaszkodik, inkább csak röhögünk a saját nyomorunkon. Már órák óta  a hajón vagyunk, de ez a rohadt vasdarab csak nem akar elindulni. Kabinunkban a hőmérséklet már a negyven fokot közelíti. Izzadok és viszketek mindenhol, az biztos, hogy ilyen koszosnak még tán soha nem éreztem magam. Megoldást egyedül a "wet napkin" jelent amivel gondosan áttisztogatjuk magunkat, majd a koszos fekete rongydarabkákkal igyekszünk azokat a lyukakat betömni, ahonnan azt sejtjük, csótányok mászhatnak elő. Az ágyamra törölközőt terítek, a párnámat behúzom az egyik koszos pólómmal (piszkos, de legalább az enyém) és megpróbálunk aludni. Végre ez a tetű hajó is elindul. Várom, hogy beindítsák a légkondit, mert képtelen vagyok ebben a dög melegben pihenni. Az elkövetkezendő  órában négyszer megyek ki a recepcióra könyörögni, hogy kapcsolják már be a légkondit, de nem történik semmi, csak ígérgetnek. Annyira ki vagyok borulva a melegtől, hogy hisztirohamok törnek rám, ráadásul már magam vagyok csak, mert az Andi hál istennek elaludt. Lámpát nem oltunk, mert ezek a buzi csótányok a sötétben a legaktívabbak. Becsukom a szemem és legalább három rohadék ciripelését hallom a szobában. Dobhártyáig betömöm a fülem, mert amit nem hallok az ugyebár nincs. Minden pénzt megadnék egy dupla vodkáért...vagy inkább egy tripláért!
Valamikor csak bekapcsolhatják a hűtést, mert végül kínkeservesen de elalszom végre én is.


Hét óra gondtalan és öntudatlan alvás után vidáman ébred mindenki. Nem kell még egy éjszakát a hajón töltenünk. (tévedés) Mindenki elmeséli éjszakai élményeit (én a csótányosat) és jókat derülünk egymás nyomorán. Andiék már egy napja nem ettek, úgyhogy izgatottan kopogó szemekkel várjuk a reggelit amire nem is kell sokat várnunk. Kinyitom a luch boxot és asztakurva! A dobozban található dolgok mindennemű emberi fogyasztásra alkalmatlanok ráadásul ránézésre hastífuszt lehet kapni tőlük.
Koszos fekete lében úszó főtt rízs, piros szósz zacskóban és egy büdös fekete szárított hal, kinek gusztusos farkát nem lehet visszazárni a dobozba. Ki vele a folyosóra!
Jelentem éhezünk.
Hatalmas étvággyal és örömmel faljuk fel az első pár doboz kekszet amit a büféből szerzeményeztem és ujjongunk, hogy nemsokára megérkezünk. A körülmények minden látható jel szerint elvették a maradék eszünket. (még  20 óra van hátra)
Újabb izgalmas pillanat, amikor az Andin és a Marin kitör a tengeri betegség. Míg a  tünetek előbbi utitársamnál tűrhetők, az utóbbinál igazi aggodalomra adnak okot. Halott sápadtság, hányinger, rossz közérzet, be is vesz egyet a büfében vásárolt gyógyszerből. Az időérzékünk annyira el van csúszva, hogy nem várjuk meg a tabletta hatását és szinte azonnal rádobja a másikat. Az eredmény katasztrofális és egyben nagyon is mulatságos. Marinál beüt a drog! :))))
Félrebeszél és hallucinál, de legalább a hányingere elmúlik. Nem úgy Andinál, aki az elkövetkező 20 órára itt a kabinban fekvésre van ítélve, ugyanis abban a pillanatban ahogy felül rátörnek a tünetek. Borzasztóan sajnálom őket, de tenni semmit sem tudok értük.
Meghozzák az ebédet végre.
Koszos fekete lében úszó főtt rizs, piros szósz zacskóban és egy büdös fekete szárított hal, kinek gusztusos farkát nem lehet visszazárni a dobozba.
Ki vele a folyosóra! Már 8 doboz sorakozik az ajtónk előtt.

Dórikával körbenézünk a hajón. Ez körülbelül 10 percet igényel az életünkből. Az egyetlen közös helységben 24 órában üvölt a zene és a színpadon folyamatosan nyomják a műsort. Két percnél tovább az europai fül számára hallgathatatlan. Íme egy kis ízelítő ebből a minőségi szórakoztatásból.

video

A hajó tatján próbálunk olvasni, de lehetetlen. Pillanatokon belül harmincan vesznek körbe, fotóznak, csokival kínálnak, de valójában beszélgetni akarnak.
- dou youa spíííek indonesián?
- No
Akkor ezt megbeszéltük. Visszamenekülünk a kabinunkba. Mari betépve magában beszél az ágyamon, Andi valamiféle meditációs vegetatív létformában leledzik, Dórika alvással reagál a kialakult helyzetre és meg az órámon nézem a másodperc mutató járását. Azt hiszem megőrültünk. A vánszorgó órák ellenére lassan de múlik az idő. Vacsoratájm.
Koszos fekete lében úszó főtt rizs, piros szósz zacskóban és egy büdös fekete szárított hal, kinek gusztusos farkát nem lehet visszazárni a dobozba.
Ki vele a folyosóra!
Az összes kekszet felvásároltuk, de egyikre sem tudunk már csak ránézni sem. M I K O R  É R Ü N K  M Á R  O D A ????????
Az utolsó négy órára minden humorérzékem elfogy, de nem csak az enyém.




Vánszorognak a percek és mi nem és nem akarunk megérkezni. Végül hajnalai 4 órakor végre befut a hajó Semarang kikötőjébe. Csürheként vágtatunk le a hajóról, mely börtönünk volt egy egész életen át. Nem szólunk senkihez, a hozzánk szólókat félrelökjük és törtetünk az első taxi jellegű járműhöz. Nem alkuszunk, mindegy minden, csak vigyen már el innen a picsába. A Lonelyből kiválasztunk egy hotelt, amiről azt írja, hogy extra tiszta. Némán imádkozom a taxiban, hogy ezúttal tényleg legyen az, mert annyira végét járja a türelmünk, hogy ebből még komoly összeveszés is lehet, ha nem kapjuk meg amire vágyunk.

Istenem, köszönöm, hogy meghallgattad imáimat. Gyönyörű, kulturált hotel, hófehér ágyakkal, zuhanyzóval és keményített tiszta törülközőkkel. Még európai mércével nézve is minimum 3 csillagos. Édes istenem....háromszor zuhanyzom le, háromszor mosom meg a hajam és háromszor bújok bele a ropogós ágyneműbe. Egyszerűen azért mert jól esik. Belefúrom az arcomat a tiszta illatú hófehér párnába és mély álomba zuhanok. Itt vagyunk hát Jáván. Megcsináltuk.

2011. november 10., csütörtök

The "DREAMBOAT"


Harmadnap kora délután érkezünk vissza Kumaiba, tele élményekkel, szívünkben feltöltődve, és csak nehezen akarunk szembenézni a ténnyel, hogy fogalmunk sincs, hogy mikor és hogyan fogunk átjutni Jáva szigetére. Elviekben két lehetőségünk van. vagy alszunk még egyet Kumaiban, ebben az istenhátamögötti semmisincsitt porfészekben és holnap busszal (18 óra) vissza Banjarmasinba, hogy aztán majd onnan valahogy átrepüljünk Jogyaba. Vagy megvárjuk a ki tudja mikor induló hajót, ami 24 óra alatt átvisz minket egyenesen Semarangba, ami már csak pár órára van a célállomásunktól, Jogyakartától.
Majidtól elköszönünk, szépen leváltotta nekünk a pénzt, a túra is remek volt, úgyhogy megy a mosolygás és repkednek a tri makaszik. (köszönöm indonézül)
Érthetően hajóval szeretnénk menni. egyrészt mindenre jobban vágyunk mint a 18 órás buszrettenetre vissza Banjarmasinba, másrészt költségkímélő, hogy nem kell repülőjegyet vennünk, harmadrészt, ha például ma menne hajó, akkor minimum három napot nyerünk. Illetve inkább úgy fogalmaznék, ha nem megy a hajó akkor napokat és ki tudja csak mennyit, vesztünk.
Az első információ az, hogy nincs hajó. A második az, hogy van. Van, nincs, ma, holnap, holnapután.......Az egyetlen turista irodának nevezett bodegában sem tudnak választ adni. Sem a hajóállomáson.
Hol vagyunk kérem szépen? Sokak szerint este 6 kor befut egy komp, ami még ma este el is indul Semarang felé. Mivel most délután három óra van, ennek a hajónak már 21 órája úton kell lennie. Minden indonéznek, még a ponyva alatt lakónak is van (fotózásra alkalmas :) mobiltelefonja. Hogy nem lehet kideríteni, hogy indul e járat ma egyáltalán. Vagy hogy érkezik e? De nem lehet.
A 20 kilós dzsokimáriókat letesszük a turisztofiszban és jobb híján elindulunk körbenézni ebben a hihetetlen világvárosban. Próbáljuk feltérképezni, hogy mi a szart fogunk itt csinálni, ha itt ragadunk egy vagy két napra. Hát semmit. A falu látványossága egy mecset, egy pálcikás hús-sütő, és egy utcai nasi gorenges bácsi. Ezek remek kilátások.
Kumai látnivalók: pálcikás hús sütő bácsi...
Sétálóutca
Négy fehér nő
nasi goreng készítő néni és bácsi
Most, hogy képekkel is ábrázoltam, micsoda lehetőségek vannak a helyszínen, azt hiszem érthető, hogy zabszem a seggünkben úgy izgulunk, legyen ez az átkozott hajó, ami elvisz minket innen a francba.
Már az is kínkeserves, hogy hat óráig eltöltsük az időt. Ennénk valami kicsit hazaibb ízeket, vadul érdeklődünk, a helyi erőtől és kézzel lábbal mutogatjuk, hogy fosásunk volt a helyi kajától és ennénk valami internacionális zabát. De, hogy én, a tapasztalatommal, hogy lehettem ilyen birka, hogy elhittem, hogy ebben a csinos sarki épületben található étteremben fogunk valami ételt kapni..... Biztosan azért mert olyan buzgón bólogatnak....
Az említett sarki étteremben nemhogy nemzetközi kaja nincs, de másmilyen sem.Dórika és én betolunk egy nasi gorenget ketten kínlódva, de a Mari meg az Andi rá se bír nézni. Kissé távolabbról szemlélik, hogy mi "jóízűen" falatozzuk  a már unalomig ismételt élelmet.
Mindjárt hat óra és minden jel szerint érkezik is hamarosan a hajónk. Már jegyet is tudunk rá vásárolni.Két első osztályú kabint vásárolunk és dörzsölgetjük a tenyerünket, hogy milyen istenien fogunk szórakozni.
És valóban! :D
Bemegyünk hát a váróba és vadul várjuk vízi járművünket.Körülöttünk kb. 500 kizárólag sötét fekete, persze lehet a rossz világítás teszi, indonéz férfiember várja szintén sorsába beletörődve, a megérkezni nem akaró kompot. 500 kizárólag sötét fekete indonéz férfi szívja a creteket, látni vagy levegőt venni a füsttől egyszerűen lehetetlen.

Rettenetesen villámlik és dörög és már be is sötétedett, mi sem hiányzik jobban mint egy tisztességes áramszünet. Kimenekülünk a szabad ég alá. Itt viszont azonnal leszakad az ég. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mit jelent egy trópusi felhőszakadás. A "dézsából ömlik az eső" kifejezés itt most szinte kevés, hogy kifejezze a helyzetet.
 Felvesszük a büdös bogár jelmezt, esőkabátokat és hátizsák védőket és zokszó nálkül állunk a Niagara vízesés alatt.
Közben este 9 óra és befut a várva várt roncshalmazunk. Újabb két órás várakozás után már föl is engednek a hajóra. A szobánkat VIP kabinra upgrade-eljük és türelmesen várjuk a "londínerünket" hogy a lakosztályunkba kísérjen.
És akkor most én egy kicsit megpihennék, mert ezt a 24 órás luxusjachtozást megírnom akkora falat, hogy erre muszáj  rákészülnöm.


video

Fekete csatornák

Az időjárás eddig nagyon is kegyes hozzánk, mert bár esős évszak van, eddig csak egyszer esett még kután, de ott is csak éjjel. Ma éjszaka viszont leszakad az ég. Sokra nem emlékszem belőle, valami halvány info szűrődik csak be az álmomba éjjel. Most reggelre viszont kiderül ismét, csodás napos időnek nézünk elébe ma is. Fél hatkor ébredek fel, olyan hangosan óbégatnak a nagy pirospöcsű páviánok a mellettünk lévő fák tetején. Nem a páviánok a nagyok, hanem a piros péniszük. :) A naplómmal a kezembe kiülök a nedves ponyva alól a hajó orrába és a derengő világosság fényében irkálok csak úgy a semmibe. Ködben úszik az egész erdő, olyan opálosan tejszerű minden, ami csak akkor tisztul ki teljesen, amikor végre kivilágosodik. fantasztikus élmény. A hétalvók még alszanak.
A reggelinkhez végre Henry is csatlakozik. végre megtudjuk, hogy egy nagyon kedves 19 éves srác, aki a gimis évei alatt minden nyáron azért dolgozott, hogy az egyetem előtt eljöhessen egy évre és ezalatt a 12 hónap alatt bejárja az egész világot. Dél Amerika, Afrika és Európa már mögötte és most itt Ázsiában bolyong. Rögtön van vele miről beszélgetnem, érzek is vele egy kis sorsközösséget, mert tudom milyen fantasztikus hosszú távon utazgatni ezekben a csodálatos országokban.




A víz barnából élesen feketévé válik, ahogy befordulunk egy szűk csatornába. Az állítólag hemzsegő krokodilok ellenére személyzetünk egyik tagja megmártózik a vízben, hogy megmutassa nekünk, hogy milyen aranyló színűvé válik a teste a fekete víz alatt. Csodálatos.

Kétszer támadunk a dzsungelbe, reggeli és ebéd után. Szúnyogok szerencsére itt nincsenek. Vajon miért? Annyira azért nem bánjuk. Az egyik 30 perces sétaút elején Percy, a 8 éves kiskamasz orangutan vár minket és kézen fogva jön velünk egészen az etetőig. A majmokat egyébként tilos megfogni, de ha ők akarnak megérinteni, akkor az rendben. Percy, úgy tűnik másra sem vágyik, közben cselesen a táskáinkban próbál kutakodni mogyoró után. Pontosan tudja, hogy melyik belső zsebében van a táskámnak, minden fegyelmezésem ellenére kinyitja és lopkod belőle. Még ennek a kis kamasz majomnak is négy centis fogai vannak, ezért nem igen vitatkozom vele. Érdekli még ezenkívül a karkötőm, amit nagyon szeretne lehúzni a kezemről, tetszik neki, hogy rugalmas. Útközben belelép valami tüskébe és fennhangon visít. Csak remélni tudom, hogy nem az anyját hívja.
 Itt nincs rasszizmus
 No Cueltry
 Hát hogy lehet fejjel lefelé enni? Látom sehogy
Megérkezünk az etető helyre. Ezeket a kis kiirtott tisztásokat egyébként fél évente változtatják, ugyanis a majmok teljesen tönkreteszik a környéket. Az ágakat letörik, a fákat kidöntik. Az első anyuka a bébijével ellopja az egész vödröt amiben a banánokat hoztuk és felmászik vele az egyik, mit ne mondjak, nagyon magas fa tetejére. Először jól belakmároznak, majd miután jól laktak minket dobálnak fentről a rohadó banánnal. Még jó, hogy kézilabdában nem jeleskednek, így megússzuk a támadásokat. Legalább 15 majom kering körülöttünk, ami egyszerűen fantasztikus. A legimpozánsabb egy 30 éves kan. Sok, főleg az idősebb állat, még a park területén született, de mivel az állomány elérte a megnyugtató szintet, már nem működtetik a visszanevelő programot,csupán fenntartási munkát végeznek. Sok helyen még látni a ketreceket, ahol még 20 éve a serdülő majmokat visszaszoktatták az vadonba. Előkerül egy mama majom a bébijével és hagyja, hogy mellé guggoljunk, sőt erős kezével megfog minket. Ekkor készülnek a fenti csodálatos fotók. A kismaki szopik, aztán édesdeden alszik a kezeiben, mi meg ott ülünk nulla centire ettől a természeti csodától. Mint minden rendes anya, húzogatja a kis kukis fitymáját, nehogy szűkülete legyen. :) Nincs szükség a gyámügyesekre :)

Visszatérek hatalmas hímünkre, aki most itt pózol nekünk. Hatalmas és tiszteletet parancsoló méretei ellenére hihetetlen békés, de mi azért levegőt is alig merünk venni. Egyetlen kezével képes egy közepes vastagságú fát a földig meghajlítani, szóval jobb ha nem hiszi, hogy mi azt hisszük, hogy mi vagyunk az erősebbek.

A hajóra visszatérve egy másik csapattal is találkozunk. Két fehér  nővel! Mit ad isten, magyarok. Mivan?????
Éljenek a magyar csajok, ezt tényleg nem gondoltam volna!
Az este ugyanolyan békében és boldogságban telik mint a tegnapi, mivel Andi és Mari fosáson van, Dórikával most már 5 adag kaján osztozunk :)
Hát, csak annyit tudok mondani, hogy Tanjung Puting nagyon rulez!

videók: vadon élő orángutánok testközelben

video

video

video

2011. november 3., csütörtök

A dzsungel lányai

mi vagyunk. :)
Tíz kendőkbe tekert asszonyság kuncog ránk és még vagy négy  a ház egyetlen ablakából. Ébredezünk.
Majid már nyüzsög, osztunk szorzunk, de a túra nagyon drága, messze nem annyi, mint a Lonely Planetben olvastunk. Megy a rizsa, hogy mi változott meg a könyv kiadása óta, hogy mennyivel lettek drágább a park engedélyek és egyéb papírok. Nyilván ezzel nem tudunk vitába szállni és ha most megvárjuk, hogy kinyisson a rendőrség (ami egyébként a szomszédos Pangkalanbunban van), ahonnan aztán vissza kell jönni ide Kumaiba a tourist officeba, hogy a kész papírokat a rendőrségen hivatalossá tegyük.....na szóval értitek a Csíziót. szépen elvenné egy napunkat. Eltaxiznánk egy valag pénzt és lehet, hogy így se úsznánk meg olcsóbban. Kicsit lenyomunk az árból és megalkuszunk. Így Majid minden papírt elintéz és megígéri, hogy 10 órakor már a hajon reggelizünk. Mi meg addig váltsunk pénzt, mert ugye amit váltottunk az most már nem elég. A három napos túrát még csak csak ki tudjuk fizetni, de a hajójegyre át Semarangba Java szigetére már biztos, hogy nem marad.

Hát ez itt Kumai..... :)


Pénzváltó nincs. Az egyetlen bankautomata pedig nem ad ki több kp-t 80 dollárnál. Nincs már lehetőségünk mint Majidra bízni 400 dollárt, hogy váltsa be nekünk mire visszaérünk. Végre indulunk a hajónkhoz. Majid rám kacsint. Hahaaa a jutányos árban még egy üveg 6 decis bintang sör is benne foglaltatik fejenként, pedig ez itt bizony csempészárunak számít. Csak bele ne ájuljak hulla részegen a krokodiloktól hemzsegő folyóba.
A hajón velünk tart Henry, a 19 éves amerikai srác, mellesleg az első fehér ember akivel Borneoi tartózkodásunk óta találkozunk. Nagyjából a halálán van, benyelt valami jó kis ételbacit a buszos út alatt.

Most, hogy ezt a Kumainak nevezett metropolist keresztül kasul bejártuk bankautomatát keresve (amiből by the way a napi limitet leszámítva a készpénz is elfogyott) elérkezett az idő, hogy birtokba vegyük a hajónkat. Egy kék fehérre festett egyszerű kis szerkezetet képzeljetek el, ahol a hajó tatján fogunk szúnyogháló alatt aludni. A nappali órák alatt a matracokat eltüntetik egy egy hatfős étkezőasztal az összes kényelmi berendezésünk. Most, lévén reggel 10 óra van, háló helységek helyett a terített asztal vár bennünket. Kávé, tea, vaj és lekvár. A cukortartóból vagy 20 hangya kukucskál ránk, de sebaj mert én ilyen apróságon tuti nem fogok fennakadni.



Körülbelül egy óra alatt érjük el a park határát. A 3.000 négyzetkilométeres Tanjung Puting Nemzeti Parkot 1982-ben alapították. A dús vegetációt helyenként sötétbarna folyók szelik át, a vízben a halak mellett krokodilok is találhatók. Először pálmák és mangróvék között haladunk, de hamarosan változik a táj és valódi esőerdő szűk csatornái közé keveredünk. Tátott szájjal bámulom az erdőt, hallgatom a semmihez nem hasonlítható zajokat és próbálom felfogni, hogy tényleg itt vagyunk. Négy magyar nő gondolt egyet és most itt ül egy hajón, távol a civilizációtól a Borneoi esőerdő mélyén. Itt és most érzek utoljára késztetést arra, hogy a volt férjemmel sms-ben tudassam, hogy mennyire jól és pláne, hogy hol vagyok. Kezemben a telefonom és fogalmazom mit is írjak neki. Aztán egyszerre csak kinyomom. Mert már nem számít. Már nem akarom, hogy keserédesen kelljen arra gondolnia, hogy nem lehet itt és megszünt bennem a kényszer, hogy megmutassam neki mennyire boldog vagyok most. A kettőnk életének a boldogságát és sikerességét már nem egy mérleg két nyelvén mérik.
Húha, tényleg gyógyulok.
Nőnek a fák és sűrűsödik a bozótos, ahogy távolodunk kiinduló pontunktól. Henry szegény, nem tart velünk emelkedett lelkiállapotunkban, mert leginkább a wc és a matraca között ingázik halott sápadtan.
Nem sokkal ezután kikötünk az első állomásunkon egy fából eszkábált stégnél és már tálalják is az első ebédünket. meglepően jó.


Indulunk befelé a vadleshez. Ugrálunk a piócák és a szúnyogok elől. Ez utóbbiból rengeteg van és támadnak is a dögök, pedig tetőtől talpig befújtuk magunkat mindenféle rémes szagú spay-vel, de ez nem akadályozza őket semmiben. Folyamatosan mozgásban vagyok, hogy ne tudjanak rám szállni a vérszívó dögök.
Megérkezünk. Kis kiirtott placc a sűrű erdőben közepén egy fából emelt színpad, ide várjuk a majmokat show műsorozni. Kísérőnk banánt helyez el és ezek után nincs más dolgunk mint várni és persze szaladozni a szúnyogok elől. Furcsa hangon kell óbégatnunk mert állítólag erre jönnek az orangutánok. Nem kapkodják el az érkezést. Körülbelül egy óra várakozás után a távolban hajladozó ágakra leszünk figyelmesek. Recsegnek ropognak az ágak, ahogy lassan lassan közeledik valaki. Levegőt alig merek venni. Első látogatónak egy félénk kismalac. csak az orrát látjuk a kicsikének. Kéne neki a banán, de nem mer közelebb jönni. Marink, a leleményes banánnal kövezi ki az útját és ennek hatására lassan lassan előmerészkedik. A szúnyogok mellett egyébként 20-30 pillangóval is küzdünk. A szivárvány minden színében pompáznak és állítólag szerelmet hoznak annak akire rászállnak. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan mind óriás szerelembe kell esnünk.




Lassan lassan befutnak az első emberszabásúak. meg sem próbálom leírni, hogy micsoda érzés most itt lenni. Ez nem egy állatkert kérem szépen, ez itt maga a vadon, és ezek a csodálatosan intelligens vadon született majmok itt vannak testközelben. Tömik a szájukba a banánt és bohóckodnak nekünk. Mi pedig nagyon, de nagyon boldogok vagyunk. Ez a túra már most megért minden pénzt és fáradságot.


Nincs olyan írói vénám, hogy le tudjam írni micsoda felemelő élmény ez.
A három órás vadles mérlege 4000000 szúnyog, 1000 lepke, két kismalac, hangyák, piócák és 6 orangután, mama, papa, bébi, jött mindenki megmutatni magát!
Amikor visszatérünk a hajóra,már a kész vacsora vár minket. Henry fekszik, lázas.
Zuhanyozni kéne, hogy lemossuk leginkább a szúnyogirtó ragacsos izét, valamint a tisztaság jegyében is. Csakhogy a vizet a folyóból kell felhúzni, a folyó vize pedig barna. Más ehetőség viszont nincs. Azért barna egyébként, tudjuk meg az információt, mert a víz kimossa a fák gyökereiből a mittudomén mit, állítólag a környéken is, így például Kumaiban is ezért ilyen a víz színe.Hát jó, engem nem zavar, még a fehér gatyáinkat is kimossuk a barna löttyben.Ahogy megy le a nap ébredeznek az éjszaka lényei, ijesztően csodálatos hangok és zajok hallatszanak az erdő irányából. A hajó orrában ülünk egy házilag gyártott koktéllal a kezünkben és ez az emelkedett nyugalmi pillanat megfelelő, hogy kicsit világot váltsunk, mig Mukriszinék megágyaznak nekünk a szúnyogháló alatt. nyugovóra térünk a Borneói dzsungelben.



Videók: Életünk a hajón és malacka :)

video
video
video

2011. november 2., szerda

Van amiért meg kell szenvedni

Bizony. Repteret nem építenek a borneoi őserdőben (szerencsére) és az erdőket a lakott területek környékén  már régen kiirtották (sajnos) így eljutni az igazi mélyére a dzsungelnek nem egy egyszerű utazási élmény.
18 óra két busszal igazi úttalan utakon, szakadó esőben, kis indonézekre méretezett ülésekkel és üvöltő csing csang technozenével a hangszórókból, azt az érzést táplálta bennünk, hogy soha de soha nem fogunk odaérni.
Az első információnk egy 14 órás buszos utazásról szólt Banjarmasinból Pangkalanbunba.

Jó korán kell kelnünk és ezt még mindig nagyon nehezen szoktuk meg, pedig már viszonylag átálltunk a helyi időzónára. A busz, amire elsőként felvezetnek ijesztően szűk. De komolyan. Nem nyavalygás, hogy a belső ülésen sem az Andinak, sem nekem egyszerűen nem fér be a lábunk. Egy klassz világutazó csaj persze ezen muszáj, hogy felül kerekedjen, ezért aztán röhögcsélünk, de belül azért feszít ám az ideg. Tudom mennyi idő 14 óra.
Szükös

Még vannak aszfaltozott utak, de igen keskenyek és irtózatosan kátyúsak. 100 kilométert teszünk meg 5 óra alatt. néha egyszerűen eltűnik az aszfalt és 23-30 perceket földutakon döcögünk. Se pisi se pá, ami nagyon szar a fájdogáló húgyhólyagomnak. Soha jobbkor hólyaggyulladás. Az ötödik óra után megállunk és valahogy tudatják velünk, hogy egy másik busszal fogunk tovább menni. Micsoda boldogság emberek. Nagyobb a hely a lábaknak és az ülést is le lehet dönteni. Húúú de jót fogunk mi itt aludni gondoljuk naivan.
Kajálni is lehet egy hatalmas önkiszolgálóban. A pultban hideg ételek, csirkenyakak és gyanús löttyben úszkáló húsdarabok és halfarkak kacsintgatnak ránk. leesik egy csirkecomb, de sebaj, a kiszolgáló kislány már le is nyúl érte és visszateszi a többi közé.
Az asztalokon piszkos tea, hatalmas jégdarabbal és három ujjnyi cukorral az alján. Eszünk ezt is kicsit azt is kicsit, valójában annak örülök, hogy végre pisiltem és tudok mozogni.
A következő kommunikáció a wc előtt zajlik.
-Tinja bu makam kalim. - és mutat az egyik budi ajtjára. Szabad a wc hölgyem, valami ilyesmit mondhat szerintem.
- Jó jó csak megvárom a barátnőmet, nála van a wc papír. - válaszolom. Bólint. Akkor ezt megdumáltuk.
 Isten áldja a hangoskönyveket.... Baricco, a selyem japán világában utazunk

Ebédszünet

A buszra visszaszállva egyenes arányban fogynak a lakott települések és romlik az út minősége. Még vagy kétszer állunk meg az elsőhöz hasonló helyen tápot felvenni, de ezt leszámítva kihalt pusztákon át döcögünk kibaszott lassan. És végre eltelik a 14 óra. Be is sötétedik, de kit érdekel ha nemsokára végre megérkezünk. Gondoljuk mi legalábbis. Trópusi égszakadás. Annyira ömlik az eső, hogy nem lehet kilátni az ablakon. Slussz poén, hogy a Dórika ablakánál befolyik a víz, de nem ám csak úgy csordogál. Ömlik az ablak belső felén.

És mi csak nem akarunk megérkezni. No nem baj, akkor alszunk. Gondoljuk mi. A sofőr azonban azt gondolja, hogy fáradt és nem szeretne elaludni vezetés közben. Mi a megoldás? Indonéz iszonyatos! techno zene üvöltetése kazettáról. Isten látja a lelkemet elviselhetetlen ez a felpörgetett nyinnyogás. Az őrület határán járunk, mert tényleg kezd elfogyni a türelmünk. Úgy érzem, mintha az idegrendszeremen hegedülnének.
És nem és nem és nem akarunk megérkezni. Még négy órát küszködünk azzal a reménnyel, hogy bármelyik pillanatban ott lehetünk. Ez a legrosszabb egyébként. Inkább tudtuk volna, hogy 18 óra lesz, akkor úgy készül az ember lánya.

És akkor egyszer csak végre megállunk. Hajnali négy óra van. Hulla fáradtak és idegesek vagyunk. Ja és mire hármat számolunk mindenki felszívódik. Ott állunk négyen egy isten háta mögötti porfészekben az utcán. Remek.
- Hogy gondoltuk mi, hogy majd itt pont hajnalban várni fog minket a Majid?
És akkor megérkezik Ő Majid úr, aki fiatal, jó képű, beszél angolul, ráadásul felajánlja, hogy aludjunk nála az ő otthonában. Fürdőszoba van? - kérdezzük. Persze - hangzik a meglepett csaknem megbántottságot sugalló válasz. Azon tűnődöm, hogy vajon miért van az, hogy itt Ázsiában és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy melyik országban járunk, minden működik. Vajon a szegénység miatt van az, hogy még ha egy utolsó semmilyen nyelven nem kommunikáló paraszt embert kérdezünk meg valamiről, megpróbál és majdnem biztos, hogy tud is segíteni. Hogy egy utcán összeszedett fogatlan bácsi mindent korrektül leszervez nekünk, míg nálunk általában csak tétova vállrángatás a válasz még a legalapvetőbb kérdésekre is. Lehetséges az például, hogy nekünk itthon fogalmunk sincs például országunk, városunk látványosságairól, de még csak egy közeli turista információhoz sem tudjuk elküldeni az érdeklődő turistát? Vagy inkább az érdektelenség és lustaság? Miért egyszerűbb behúzott nyakkal, magunkba zárkózva söpörni végig az utcán és miért zavar meg minket a rendszeres mindennapi szorongásainkban, ha valaki hozzánk szól az utcán?

Majidnak menő jeepje van, bedobáljuk a cuccokat és 20 perc autókázás után meg is érkezünk a majid rezidenciára.


Szóval, azért a ház nem egy palota. Lehet, hogy itt Kumaiban ez a legmenőbb, nekünk azonban fuldokolnunk kell a röhögéstől. Pláne amikor meglátjuk a vendégszobát, amit az egyszerűség kedvéért nevezzük a ház egyetlen helységének. A berendezés egy nagymamáink korabeli vitrines kredencből, valamint négy hatalmas színes plüssfotelből áll. A fotelek félre vannak tolva és a földön négy matrac négy kis párnával várja a fáradt utazókat. Hajnali négy óra múlt, de a család ébren. A konyhának nevezett folyosón, mely a szobát a hátsó fürdőszobai lakrésszel köti össze, a négy és a hat éves gyerekek valami X faktor féle műsort néznek az üvöltő tv-ben. (Lehet, hogy az indonézek alapvetően rosszabbul hallanak mint mi?) Az anyuka, aki egyébként gyönyörűségesen szép, a karán csecsemőt ringat, a nagymami pedig főz.
 Valami ilyesmit tessék elképzelni

Annyira fel vagyunk dobva a ténytől, hogy megérkeztünk, hogy nekilátunk az első üveg Rumnak a tornácon. Az utcán tök sötét van, semmi közvilágítás, úgyhogy sejtésünk sincs hol lehetünk.
Majid egyébként tárgyalna, de akkora számok hangzanak el, hogy még egy egy hétnyi tapasztalat után is belezavarodunk. Csajok, számoljunk már reggel, ami lassan már csak három óra távolságba kerül.
Muszáj zuhanyoznunk, mert koszosnak és büdösnek érezzük magunkat a 18 órás buszos kaland után, ezért aztán szépen egyesével hátramerészkedünk a "fürdőszobába".
Én már jártam Indiában családi rezidencián, így engem nem annyira, de a lányokat szerintem enyhe sokkhatás éri. A Mari komfortérzete szerintem sose látott mélységekbe zuhan.
A konyha mögött félig szabad ég alatt meghatározhatatlan helység. Rozsdás edények, kapák és kaszák mindenhol. Közepén egy slag, gondolom az a zuhany, viszont mivel a konyhának nincs ajtaja, premier plan pont oda lát mindenki. Van ugyan egy zárható helység, név szerint egy pottyantós budi, ott viszont nincs folyó víz csak egy közepes méretű dézsa és benne, és ekkor még fogalmunk sincs arról, hogy itt egyszerűen ilyen színű a víz, barna lé kavarog. Nincs mit tenni, törcsi és a levedlett koszos ruhákat begyürködöm a retesz alkotta fogas mögé és megpróbálom megtisztogatni magam, olyan több kevesebb sikerrel. Kicsit szerencsére be vagyunk csiccsentve, így inkább mulatságosnak látjuk a helyzetet mint irtóztatónak.
Ledőlünk a matracainkra, mariénak konkrétan húgyszaga van, és rövid, de mély álomba zuhanunk.

Bebábozódva
Videók: Buszpályaudvar, Tárgyalás Majiddal, Buszos rémálom
video
video
video

A Banjarmasini csoda

Még egy őrületesen fájdalmas éjszaka után hajnalban kelünk. Olyanok a lábaim mintha fából lennének, az égett és feszülő bőröm miatt nem hajlik a térdem. Iszonyatos kínszenvedés a hátunkra venni a hátizsákot, de muszáj.
Denpasarból először Surabaya-ba repülünk. Az alig 40 perces járaton már csak két fehér ember van rajtunk kívül. Majd ez a kettő is eltűnik a szemünk elöl és bármerre nézünk, csak indonéz muszlim embereket látunk. Többnyire férfiak, az a pár nő pedig talpig kendőbe bugyolálva.  Mi meg térdnaciban és pólóban vigyorgunk zavartan a ránk tapadó szemekbe. Mindenki minket bámul, muszáj röhögnünk. A férfiak kacsintgatnak, a nők pedig szúrós szemmel fixiroznak.
A Banjarmasini reptéren már senki nem beszél angolul és nagyon úgy tűnik, hogy a mutogatást sem egy nyelven beszéljük. Ennek ellenére mindenki nagyon segítőkész, pillanatok alatt 20-30 kiabáló ember gyűrűjében állunk.
Reptér feeling

Olvasó szakkör
Az egész kezd nagyon autentikussá vállni. Imádom. Izgatott is vagyok, mert most jön az utunk igazán kalandos része és én vagyok ugyebár a főszervező. Nem idegeskedem egyáltalán, de azért izgulok, hogy minden jól sikerüljön, mindenhová odaérjünk időben, mert itt bizony napokat lehet csúszni, ha például egy hajót nem érünk el. Borneo neve bizony misztikusan cseng és az is négy fehér "szőke" nő számára. :) Persze a Mari, az említett időszakban éppen vörös. Ilyet se láttak még..... :)

Borneo egy másik világ. Megérkezve a reptérre össze vissza variálunk. Rémes hoteleket mutogatnak és úgy tűnik itt nem is nagyon van más. A csajok mindenképpen valami rendes hotelben akarnak megszállni, gondolom ez egyfajta komfortérzetet adna mindnyájunknak. De az egész egy félre kommunikáció a kiabáló indonézek gyűrűjében. Ahogy kicsit lenyugszunk rádöbbenünk, hogy ugyanarról beszélünk. Maradunk az eredeti tervnél és a Lonely Planetből választunk magunknak egy olcsó, de jónak ígérkező guesthouse-t.
A város döbbenetes képet mutathat azoknak akik még nem jártak hasonló helyen. Engem leginkább Indiára emlékeztet azzal a különbséggel, hogy nincs büdös. Az utcákon megszámlálhatatlan és beazonosíthatatlan járművek sokasága, azt is nehéz eldönteni, hogy miféle portékákat kínálnak az útszéli viskókban.

Ez itt a buszpályaudvar :)
A szállásunk elég rendben van, a szobák nagyon egyszerűek, viszont viszonylag tiszták és bent van a központban. Fehér embereknek nyoma sincs. A motelben dolgozók sem beszélnek angolul. mókás.
Próbálunk biciklis riksát fogni, de végül ő fog meg minket. Kis hiányos fogazatú és angolul némiképp gagyogó fickó üvöltve (nyilván azt hiszi akkor jobban értjük) próbálja velünk megértetni, hogy bármit is akarunk, ő a megfelelő ember, hogy odavigyen, megmutasson, megszervezzen.
Az a vicces, hogy fél év múlva, majd pontosan ez az ember kapja el az unokatesómékat is a hoteljük előtt.
80000 rúpiát kér az egy órás hajókázásért a banjarmasini kanálison. Na hát ebből a 440.- forintból én nem tudok és nem is akarok alkudni. Jól figyeljetek, ez fejenként 110 forint!
Riksával megyünk a folyópartra.


Amíg a hajóra várunk kis üvöltő barátunk vadul szervezkedik. Természetesen neki pont egy rokonának van olyan kámpánija, akik a Tanjung Puting nemzeti parkban lakóhajós jungle túrát szervez. És hát ez a Majid family a legjobb, mutatja, hogy benne vannak a Lonely-ban is. És elvisz minket jegyet venni a buszpályaudvarra, és reggelre is intéz taxit és már hívja is Majidot. Majid beszél angolul és Majid tényleg benne van a lonely-ban. Bánom is én, hogy kivel hajózunk csak halkuljon már el az öreg, mert megőrülök ahogy itt ordítozik a fülembe. Kedves az öreg nagyon. De miért üvöltözik?
Majiddal megalkuszunk, igazán megnyugtató érzés, hogy a holnapi 18 órás busz rettenet után várni fog minket valaki az isten háta mögött Borneo szigetén.
Végre itt a hajó és vízre szállnak a libák. Ekkor még fogalmunk sincs, hogy tényleg egy életre szóló élmény lesz ez az egy órás kirándulás a kanális csatornáiban. A nap kezd lenyugodni és a fejem búbjáig előnt a béke és nyugalom. A lenyugvó nap aranyló színeiben hatolunk befelé a folyami sikátor mélyébe. Az ezernyi cölöpökre épített ezernyi házikóból, ezernyi apró gyönyörű gyerek úszik, szalad felénk. Integetnek a drágák, puszikat dobálnak. A folyón zajlik az élet. Mosnak, főznek, fürdenek és közben boldogan vigyorognak. Felkapaszkodnak a hajónkra és pacsizni kell velük ahogy elhaladunk mellettük. Úgy érzem magam mint az angol királynő, nem bírok ennyit mosolyogni, de muszáj. Belülről jön. Mari kicsit bajban van úgy tűnik elérte a kulturális sokk, nem igazán tudja elsőre kezelni a szegénység és boldogság eme furcsa elegyét. Folyton azt emlegeti, hogy neki ilyen olyan háza van, míg ezek a szegény gyereket a folyóból kénytelenek inni. Kicsit elhatalmasodik rajta egyfajta lelkiismeret furdalás. Elmagyarázzuk neki, hogy mi az ilyen olyan házunkkal és autónkkal is elégedetlenebbek vagyunk az életünkkel, mint ezek a szabad gyerekek. Szépek a fogaik, tiszták a ruháik és nagy családban, szeretetben élnek. Minden kis kópé szabadon szaladgál és úszkál, nincsenek korlátozva, de a figyelő nagymama szemek mindenhová követik őket.
Enyhe hójagyuszival küzdök, ami nagyon, de nagyon kellemetlen itt. Sok folyadékot kell innom és emiatt sokat kell pisilnem. Például most is. Felavatom az egyik cölöpház budiját és belebrunyálok a folyóba. Nem sokan, csak úgy negyvenen gyűlnek össze eme ünnep tiszteletére.
Szóljanak most helyettem kicsit a képek, amiket itt a csatornában készítettünk.





Andinak de tetszik, hogy pisiltem





Csodálatos.

Pontosan így és ezt szerettem volna a lányoknak megmutatni. Csak remélhettem, hogy vevők lesznek a kalandozásra. Ide turista csoporttal nem lehet eljutni. Márpedig megéri. Túlcsordult szívvel térünk nyugovóra.
Este a szállásunk teraszán randim van egy 20 centis patkánnyal, de ennél nagyobb atrocitás sosenem érjen.
Azért hatalmasat sikítottam.
Videok: Banjarmasini kanális
video