Zakopánéban harminc centis hó várt minket. Hát ez az amire nem is számítottam. Egészen elkapott a téli síelős hangulat és most nem bánom csak igazán, hogy India előtt csak elmegyünk azért egy három napra síelni.
Különösen korán jött tél ez ott is, a muskátlik még kint voltak az ablakban a hósipkák alatt.
Kora reggeli felszálló ködben......
Este egyébként tombolt az élet legalábbis szombaton és vasárnap, a jobbnál jobb alpesi kiskocsmák és vendéglők egymást érik. Nyilt tűzön sütnek főznek és banyek....a kovászos uborkájuk jobb mint a miénk, de ami a lényeg, hogy még októberben is van!
Tiszta szerencse, hogy az utolsó pillanatban a síkabát mellett döntöttünk és így sem volt melegünk.
Az igazi bűnözés. Lengyelországban nem ismerik szerintem a fogyókúrát. Csülök, oldalas, káposztaleves, saslik, héjában sült borgonya vajjal és sajtal......nagyjából ilyesmik szerepelnek az étlapokon. Rosszul létig lehet zabálni és ezt mi meg is tettük.
A malacka mindig csak kajál....... :-)
És én így imádom!
Magastátra októberben.
Ez egy igazán vidám kiruccanás volt.
Két szomorú dolgot meg kell említenem sajnos. Az első a tátrával kapcsolatos. Nem tudom, hogy ki emlékszik a magastátrát ért viharra, amely pár évvel ezelőtt söpörte el a szlovák részt. Én most láttam. TRAGÉDIA! A szlovákiai részt, ahol gyermekkorom nagy hideg és havas telire emlékszem, eltörölte egy kósza szélvihar. De nem akárhogy ám! Ótátrafüred s a szomszédos települések haldokolnak. Az erdő, a hatalmas tátrai fenyvesek melyek körül ölelték őket nincsenek többé. Le lehet látni a Porádi lakótelepekre. Szörnyű. A régi kastély szerű szállodák bezártak, omladoznak, se ember, se senki jelenléte nem érezhető. A környező 50 kilométeres körzetben csak mezőket látni, melyekből mint tízezer karó állnak ki a csonkolt fenyőfák. Szomorú látvány ez. S talán a tátra felébred a következő harminc évben, de a kihalt falvak, városkák, szállodák és éttermek vajon túlélik-e ezt a harminc évet?
A másik dologgal nem tudom, hogy mit is kezdjek.
Auschwitz.
Régóta készültem és a véletlen úgy hozta, hogy "most" jutottam el. Nagyon vegyesek az érzelmeim. Az első döbbenet akkor ért, amikor a bejáratnál 10-15 iskolai busz diákjai hancúroztak, nevetgéltek. Az egyik egy izraeli osztály volt. Izraeli zászlóba burkolózva söröztek a parkolóban. Bénultság vett erőt rajtam, nem is részletezem, hogy miért. Az egész "tábor telis tele volt diákcsoportokkal, viháncoló lányokkal és idétlen fiúkkal akiket az egészben a legjobban az arany fogak és az összegyűjtött lábbelik izgattak, meg valószínűleg az, hogy miképpen játsszák ki a tanárokat este, hogyan fognak berúgni. Annyira bosszantó és felháborító volt ez a viselkedés, hogy az egész idő alatt mondogatnom kellett magamnak, ez "az" a hely! Itt történt! Véleményem szerint Auschwitzba senkit sem kellene kötelezően elhozni. Az menjen el, akit érdekel, aki érteni próbálja mi is történt ott.
Ledöbbentett az is, hogy mindenki fotózott! Csak én rajta vagyok körülbelül 30-40 fényképen ahogy lehajtott fejjel, a kíntól és zavartól vigyorogva lépek ki az " Arbeit macht's frei " feliratú vaskapu alatt, annyira groteszk az egész. Néhány japán nő egyenesen fellök ahogy a videokamerával száguldozik a barakkok között. A fotózás soha nem látott méreteket ölt a gázkamra előtt, a morbidabbak magukat fotóztatják a bejáratnál. Nem értem, komolyan! Kinek fogják mutogatni? Ez nem egy olyan emlék amit csak a szívben lehet elraktározni? Igaza van Pistinek amikor azt mondja, tíz éven belül kihal minden élő tanúja ennek a szörnyűségnek, mind áldozat, mind elkövető. A felejtés pedig félek, rossz irányba taszítja majd az emberiséget. Láttam egy idős párt, egyetlen egy párt. Őket nem a kíváncsiság hajtotta az egyik teremből a másikba. Minden küszöb átlépése egy gyötrelem volt, komolyan úgy kapaszkodtak egymásba mint két csöppnyi átfagyott kisgyerek az Auschwitzi téli táborban. Voltak helységek ahová a néni nem ment be. Sápadtan a falnak támaszkodva várt amíg társa vissza nem érkezett.
Ha ők meghalnak, mi marad majd? A kínos vigyorgás??? Őszintén remélem, hogy nem.
Én csak az érzéseimet írtam le a saját szemszögemből, Remélem senkit sem bántott.
Különösen korán jött tél ez ott is, a muskátlik még kint voltak az ablakban a hósipkák alatt.
Kora reggeli felszálló ködben......
Este egyébként tombolt az élet legalábbis szombaton és vasárnap, a jobbnál jobb alpesi kiskocsmák és vendéglők egymást érik. Nyilt tűzön sütnek főznek és banyek....a kovászos uborkájuk jobb mint a miénk, de ami a lényeg, hogy még októberben is van!
Tiszta szerencse, hogy az utolsó pillanatban a síkabát mellett döntöttünk és így sem volt melegünk.
Az igazi bűnözés. Lengyelországban nem ismerik szerintem a fogyókúrát. Csülök, oldalas, káposztaleves, saslik, héjában sült borgonya vajjal és sajtal......nagyjából ilyesmik szerepelnek az étlapokon. Rosszul létig lehet zabálni és ezt mi meg is tettük.
Jó Étvágyat! :-)
Imádom őket! Pittike és Ildike, kisnagy családom távolabbi ágáról, reményeim szerint Indiában is meglátogatnak minket. Ázsiát elsősorban nekik köszönhetem! Ők győztek meg végül arról, hogy nekünk ezt látnunk kell és milyen igazuk van?!
A malacka mindig csak kajál....... :-)
És én így imádom!
Magastátra októberben.
Ez egy igazán vidám kiruccanás volt.
Két szomorú dolgot meg kell említenem sajnos. Az első a tátrával kapcsolatos. Nem tudom, hogy ki emlékszik a magastátrát ért viharra, amely pár évvel ezelőtt söpörte el a szlovák részt. Én most láttam. TRAGÉDIA! A szlovákiai részt, ahol gyermekkorom nagy hideg és havas telire emlékszem, eltörölte egy kósza szélvihar. De nem akárhogy ám! Ótátrafüred s a szomszédos települések haldokolnak. Az erdő, a hatalmas tátrai fenyvesek melyek körül ölelték őket nincsenek többé. Le lehet látni a Porádi lakótelepekre. Szörnyű. A régi kastély szerű szállodák bezártak, omladoznak, se ember, se senki jelenléte nem érezhető. A környező 50 kilométeres körzetben csak mezőket látni, melyekből mint tízezer karó állnak ki a csonkolt fenyőfák. Szomorú látvány ez. S talán a tátra felébred a következő harminc évben, de a kihalt falvak, városkák, szállodák és éttermek vajon túlélik-e ezt a harminc évet?
A másik dologgal nem tudom, hogy mit is kezdjek.
Auschwitz.
Régóta készültem és a véletlen úgy hozta, hogy "most" jutottam el. Nagyon vegyesek az érzelmeim. Az első döbbenet akkor ért, amikor a bejáratnál 10-15 iskolai busz diákjai hancúroztak, nevetgéltek. Az egyik egy izraeli osztály volt. Izraeli zászlóba burkolózva söröztek a parkolóban. Bénultság vett erőt rajtam, nem is részletezem, hogy miért. Az egész "tábor telis tele volt diákcsoportokkal, viháncoló lányokkal és idétlen fiúkkal akiket az egészben a legjobban az arany fogak és az összegyűjtött lábbelik izgattak, meg valószínűleg az, hogy miképpen játsszák ki a tanárokat este, hogyan fognak berúgni. Annyira bosszantó és felháborító volt ez a viselkedés, hogy az egész idő alatt mondogatnom kellett magamnak, ez "az" a hely! Itt történt! Véleményem szerint Auschwitzba senkit sem kellene kötelezően elhozni. Az menjen el, akit érdekel, aki érteni próbálja mi is történt ott.
Ledöbbentett az is, hogy mindenki fotózott! Csak én rajta vagyok körülbelül 30-40 fényképen ahogy lehajtott fejjel, a kíntól és zavartól vigyorogva lépek ki az " Arbeit macht's frei " feliratú vaskapu alatt, annyira groteszk az egész. Néhány japán nő egyenesen fellök ahogy a videokamerával száguldozik a barakkok között. A fotózás soha nem látott méreteket ölt a gázkamra előtt, a morbidabbak magukat fotóztatják a bejáratnál. Nem értem, komolyan! Kinek fogják mutogatni? Ez nem egy olyan emlék amit csak a szívben lehet elraktározni? Igaza van Pistinek amikor azt mondja, tíz éven belül kihal minden élő tanúja ennek a szörnyűségnek, mind áldozat, mind elkövető. A felejtés pedig félek, rossz irányba taszítja majd az emberiséget. Láttam egy idős párt, egyetlen egy párt. Őket nem a kíváncsiság hajtotta az egyik teremből a másikba. Minden küszöb átlépése egy gyötrelem volt, komolyan úgy kapaszkodtak egymásba mint két csöppnyi átfagyott kisgyerek az Auschwitzi téli táborban. Voltak helységek ahová a néni nem ment be. Sápadtan a falnak támaszkodva várt amíg társa vissza nem érkezett.
Ha ők meghalnak, mi marad majd? A kínos vigyorgás??? Őszintén remélem, hogy nem.
Én csak az érzéseimet írtam le a saját szemszögemből, Remélem senkit sem bántott.
5 megjegyzés:
Jujj, de szuper lehetett! Szép hely, jó társaság, töménytelen kaja, mi kellhet még???? Puszi (egy kis pijjjjjja, na az még lehet, hogy nem árt:-)
Nagyon, nagyon jó volt tényleg!
De te azért hiányoztál... cupp!
Tökéletesen egyetértek a soraiddal!!!
...mindennel...szomorú, hogy ez megtörténhetett...és sajnos nem egyedülálló eset a történelemben...-((
Szia Era,
Nagyon érdekes számomra amit Auschwitzzal kapcsolatban írtál.. Én pár éve jártam ott, szerencsére akkor nem voltak turistabuszok, és viháncoló gyerekek, azonban volt ott egy bácsi, 70 fölött lehetett, pár idősebb nénivel-bácsival egy csoportban. Szemmel láthatóan kvázi idegenvezető volt, s akarva-akaratlanul is meghallottuk amit ő mesélt... hát ez a bácsi AKKOR volt a tábor lakója. Mesélte, hogy a tábor melyik részén mikor mi történt, hol milyen szagokat lehetett érezni, máshol milyen hangokat lehetett hallani... mesélte, hol voltak eldobva a gombok a ruhákról, stb... Gondolhatod, mi is miket éreztünk akkor, ennyire testközelből hallani az emlékeket.... rettenetes volt...
Berzsi, képzeld válaszoltam egy kimerítően hosszút, de kilőtt a blog.
Most már nagyon hulla vagyok mégegyszer beírni, így csak annyit írok, hogy köszönöm a hozzászólást és "örülök" hogy van akit még megérint a téma.
Ha mondhatok valamit, szerencséd volt, hogy olyanokkal lehettél együtt akiket megérintett.
Az érzéketlenség szőrnyű volt!
Puszi Era
Megjegyzés küldése