Mókás egy reptér ez

Denpasar Int. Airport este 10 óra. Münchenben esik, Párizsban fúj, itt meg 28 fok van, de az biztos, hogy az én frizurám szarabb mint a TAFT-os reklámhölgyé. Egy órája szálltunk fel Jogyaból, ami számomra a világ egyik legviccesebb reptere. Az egész kicsike, pedig a várost két millióan lakják. Fülledt Indonézia illat van mindenhol és a modernizálás minden jele nélkül is képesek működtetni ezt a légikikötőt. Az mondjuk megszokott ázsiai országokban, hogy az átvilágítás, hát hogy is mondjam, hagyna némi kivetnivalót, de az, hogy a boarding úgy tőrténik, hogy egy kis indonéz nénike a kezében egy tollal írt táblával, hogy "boarding LionAir 2042" körbesétál a székeken és földön fetrengő emberek között, azért ez már mulatságos. A fáradtabb, figyelmetlenebb utazó számára később megismétli a sétát egy "LAST CALL" táblácskával. Zseniális. Mivel odakint tombol a trópusi felhőszakadás, a gépre a kijáratnál osztogatott csíkos esernyővel lehet csak kijutni. Ebből körülbelül csak 50 darab állhat a város repterének a rendelkezésére és mivel mi az 52-55 - dik beszállók vagyunk, ezért aztán nekünk már nem jut a védőfelszerelésből. Teljesen felesleges is szaladni, mert ahogy kilépünk máris szarrá ázunk. Olyan mintha teljes menetfelszerelésben beállnánk a mostanában oly divatos "trópusi rainforest" zuhanyrózsa alá menő otthonunkban valahol 10000 kilométerre innen észak nyugatra.
A vasmadarat pedig 16 fokra légkondicionálják, így aztán szuper utunk van a csurom vizes cuccainkban. Olyan érzés, mintha kimosnánk a ruháinkat a mosógépben, de nem centrifugálnánk ki és így húznánk magunkra őket. Aztán pedig beülnék egy órára a hűtőbe.
Biztosan ismeritek azt az érzést ha máshonnan nem, akkor gyerekkorotokból, amikor kint cudar hideg van, de kirándulni kell. És miután kezed lábad elfagyott végre megérkeztek a turistaházba, ahol kandallóval fűtenek és benned végre szétárad a benti átható, jóleső meleg. Na ezt képzeljétek el csak pontosan fordítva.

Indonéziában egyébként repülni más okok miatt sem szeretek és ennek a legontosabbika az, hogy állandóan komoly ciklonokon kell keresztül repülni. Itt valószínűleg nem lenne légi közlekedés, ha előírás lenne a viharzónák elkerülése, mert körülbelül 20 kilométerenként változik az időjárás egy hatalmasat. A teljesen más légnyomású szakaszok között 100-200 akár még több métert is zuhan a gépmadár és nem csak függőlegesen, hanem oldalirányban is. Olyan, mintha szét akarna szakadni az egész vas teste apró kicsi darabokra. Nem olyan nagyon jó érzés.
Ezt most szerencsére túléltük, mert itt ülünk már a taxinkban, köhögcsélve követeljük az erkondisön kikapcsolását és egyébként is azonnal vigyen minket Ubudba.
Sofőrünk, aki nem érti miért akarunk 30 fokban ücsörögni, félénken kérdezgeti, hogy van e szállásfoglalásunk.

Hohó te kis buta Balinese cheater taxisofőr! csak nem minket akarsz behúzni valami jó kis turista csapdába?! Minket aki most jövünk Kalimantan-ról, hallottál már róla kis butus. Nézzétek már a kis cukikát, azt hiszi, hogy minket, gyakorlott utazókat ilyen kis trükkel meg tud szívatni? Na ahhoz azért hamarabb kell felkelnie!

Nekünk meg egy hamarabbi géppel kellett volna visszarepülnünk Jogyából, ugyanis Ubudban MINDEN! zárva van. De minden. Semmi jele annak, hogy itt emberek is élnek. Sorra keressük fel a Lonely-ből kiválasztott guest house-okat, de csak egy pár kóbor kutyával találkozunk.
Kénytelen kelletlen upgrade-eljük szállási szokásainkat, mert már a négy csillagos hotelekkel próbálkozunk, de a helyzet változatlan. Kis taxisunk ide oda hurcol minket már vagy egy órája. Szerencsére végül csak megtaláljuk a helyet ahol nyugovóra hajthatjuk végre a buksinkat. A bungalónk bár 70 dollár egy éjszakára, legalább tényleg baromi jól néz ki.
A taxisunkból végül csak előtör a csíting üzemmód, mert kétszer annyit próbál bezsebelni, mint amiben eredetileg megállapodtunk. Nem most jöttünk le a falvédőről, úgyhogy kap 15 dollárt extra mi meg húzunk végre aludni.