mi vagyunk. :)
Tíz kendőkbe tekert asszonyság kuncog ránk és még vagy négy a ház egyetlen ablakából. Ébredezünk.
Majid már nyüzsög, osztunk szorzunk, de a túra nagyon drága, messze nem annyi, mint a Lonely Planetben olvastunk. Megy a rizsa, hogy mi változott meg a könyv kiadása óta, hogy mennyivel lettek drágább a park engedélyek és egyéb papírok. Nyilván ezzel nem tudunk vitába szállni és ha most megvárjuk, hogy kinyisson a rendőrség (ami egyébként a szomszédos Pangkalanbunban van), ahonnan aztán vissza kell jönni ide Kumaiba a tourist officeba, hogy a kész papírokat a rendőrségen hivatalossá tegyük.....na szóval értitek a Csíziót. szépen elvenné egy napunkat. Eltaxiznánk egy valag pénzt és lehet, hogy így se úsznánk meg olcsóbban. Kicsit lenyomunk az árból és megalkuszunk. Így Majid minden papírt elintéz és megígéri, hogy 10 órakor már a hajon reggelizünk. Mi meg addig váltsunk pénzt, mert ugye amit váltottunk az most már nem elég. A három napos túrát még csak csak ki tudjuk fizetni, de a hajójegyre át Semarangba Java szigetére már biztos, hogy nem marad.
Pénzváltó nincs. Az egyetlen bankautomata pedig nem ad ki több kp-t 80 dollárnál. Nincs már lehetőségünk mint Majidra bízni 400 dollárt, hogy váltsa be nekünk mire visszaérünk. Végre indulunk a hajónkhoz. Majid rám kacsint. Hahaaa a jutányos árban még egy üveg 6 decis bintang sör is benne foglaltatik fejenként, pedig ez itt bizony csempészárunak számít. Csak bele ne ájuljak hulla részegen a krokodiloktól hemzsegő folyóba.
A hajón velünk tart Henry, a 19 éves amerikai srác, mellesleg az első fehér ember akivel Borneoi tartózkodásunk óta találkozunk. Nagyjából a halálán van, benyelt valami jó kis ételbacit a buszos út alatt.
Most, hogy ezt a Kumainak nevezett metropolist keresztül kasul bejártuk bankautomatát keresve (amiből by the way a napi limitet leszámítva a készpénz is elfogyott) elérkezett az idő, hogy birtokba vegyük a hajónkat. Egy kék fehérre festett egyszerű kis szerkezetet képzeljetek el, ahol a hajó tatján fogunk szúnyogháló alatt aludni. A nappali órák alatt a matracokat eltüntetik egy egy hatfős étkezőasztal az összes kényelmi berendezésünk. Most, lévén reggel 10 óra van, háló helységek helyett a terített asztal vár bennünket. Kávé, tea, vaj és lekvár. A cukortartóból vagy 20 hangya kukucskál ránk, de sebaj mert én ilyen apróságon tuti nem fogok fennakadni.
Körülbelül egy óra alatt érjük el a park határát. A 3.000 négyzetkilométeres Tanjung Puting Nemzeti Parkot 1982-ben alapították. A dús vegetációt helyenként sötétbarna folyók szelik át, a vízben a halak mellett krokodilok is találhatók. Először pálmák és mangróvék között haladunk, de hamarosan változik a táj és valódi esőerdő szűk csatornái közé keveredünk. Tátott szájjal bámulom az erdőt, hallgatom a semmihez nem hasonlítható zajokat és próbálom felfogni, hogy tényleg itt vagyunk. Négy magyar nő gondolt egyet és most itt ül egy hajón, távol a civilizációtól a Borneoi esőerdő mélyén. Itt és most érzek utoljára késztetést arra, hogy a volt férjemmel sms-ben tudassam, hogy mennyire jól és pláne, hogy hol vagyok. Kezemben a telefonom és fogalmazom mit is írjak neki. Aztán egyszerre csak kinyomom. Mert már nem számít. Már nem akarom, hogy keserédesen kelljen arra gondolnia, hogy nem lehet itt és megszünt bennem a kényszer, hogy megmutassam neki mennyire boldog vagyok most. A kettőnk életének a boldogságát és sikerességét már nem egy mérleg két nyelvén mérik.
Húha, tényleg gyógyulok.
Nőnek a fák és sűrűsödik a bozótos, ahogy távolodunk kiinduló pontunktól. Henry szegény, nem tart velünk emelkedett lelkiállapotunkban, mert leginkább a wc és a matraca között ingázik halott sápadtan.
Nem sokkal ezután kikötünk az első állomásunkon egy fából eszkábált stégnél és már tálalják is az első ebédünket. meglepően jó.
Indulunk befelé a vadleshez. Ugrálunk a piócák és a szúnyogok elől. Ez utóbbiból rengeteg van és támadnak is a dögök, pedig tetőtől talpig befújtuk magunkat mindenféle rémes szagú spay-vel, de ez nem akadályozza őket semmiben. Folyamatosan mozgásban vagyok, hogy ne tudjanak rám szállni a vérszívó dögök.
Megérkezünk. Kis kiirtott placc a sűrű erdőben közepén egy fából emelt színpad, ide várjuk a majmokat show műsorozni. Kísérőnk banánt helyez el és ezek után nincs más dolgunk mint várni és persze szaladozni a szúnyogok elől. Furcsa hangon kell óbégatnunk mert állítólag erre jönnek az orangutánok. Nem kapkodják el az érkezést. Körülbelül egy óra várakozás után a távolban hajladozó ágakra leszünk figyelmesek. Recsegnek ropognak az ágak, ahogy lassan lassan közeledik valaki. Levegőt alig merek venni. Első látogatónak egy félénk kismalac. csak az orrát látjuk a kicsikének. Kéne neki a banán, de nem mer közelebb jönni. Marink, a leleményes banánnal kövezi ki az útját és ennek hatására lassan lassan előmerészkedik. A szúnyogok mellett egyébként 20-30 pillangóval is küzdünk. A szivárvány minden színében pompáznak és állítólag szerelmet hoznak annak akire rászállnak. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan mind óriás szerelembe kell esnünk.
Lassan lassan befutnak az első emberszabásúak. meg sem próbálom leírni, hogy micsoda érzés most itt lenni. Ez nem egy állatkert kérem szépen, ez itt maga a vadon, és ezek a csodálatosan intelligens vadon született majmok itt vannak testközelben. Tömik a szájukba a banánt és bohóckodnak nekünk. Mi pedig nagyon, de nagyon boldogok vagyunk. Ez a túra már most megért minden pénzt és fáradságot.
Nincs olyan írói vénám, hogy le tudjam írni micsoda felemelő élmény ez.
A három órás vadles mérlege 4000000 szúnyog, 1000 lepke, két kismalac, hangyák, piócák és 6 orangután, mama, papa, bébi, jött mindenki megmutatni magát!
Amikor visszatérünk a hajóra,már a kész vacsora vár minket. Henry fekszik, lázas.
Zuhanyozni kéne, hogy lemossuk leginkább a szúnyogirtó ragacsos izét, valamint a tisztaság jegyében is. Csakhogy a vizet a folyóból kell felhúzni, a folyó vize pedig barna. Más ehetőség viszont nincs. Azért barna egyébként, tudjuk meg az információt, mert a víz kimossa a fák gyökereiből a mittudomén mit, állítólag a környéken is, így például Kumaiban is ezért ilyen a víz színe.Hát jó, engem nem zavar, még a fehér gatyáinkat is kimossuk a barna löttyben.Ahogy megy le a nap ébredeznek az éjszaka lényei, ijesztően csodálatos hangok és zajok hallatszanak az erdő irányából. A hajó orrában ülünk egy házilag gyártott koktéllal a kezünkben és ez az emelkedett nyugalmi pillanat megfelelő, hogy kicsit világot váltsunk, mig Mukriszinék megágyaznak nekünk a szúnyogháló alatt. nyugovóra térünk a Borneói dzsungelben.
Videók: Életünk a hajón és malacka :)
Tíz kendőkbe tekert asszonyság kuncog ránk és még vagy négy a ház egyetlen ablakából. Ébredezünk.
Majid már nyüzsög, osztunk szorzunk, de a túra nagyon drága, messze nem annyi, mint a Lonely Planetben olvastunk. Megy a rizsa, hogy mi változott meg a könyv kiadása óta, hogy mennyivel lettek drágább a park engedélyek és egyéb papírok. Nyilván ezzel nem tudunk vitába szállni és ha most megvárjuk, hogy kinyisson a rendőrség (ami egyébként a szomszédos Pangkalanbunban van), ahonnan aztán vissza kell jönni ide Kumaiba a tourist officeba, hogy a kész papírokat a rendőrségen hivatalossá tegyük.....na szóval értitek a Csíziót. szépen elvenné egy napunkat. Eltaxiznánk egy valag pénzt és lehet, hogy így se úsznánk meg olcsóbban. Kicsit lenyomunk az árból és megalkuszunk. Így Majid minden papírt elintéz és megígéri, hogy 10 órakor már a hajon reggelizünk. Mi meg addig váltsunk pénzt, mert ugye amit váltottunk az most már nem elég. A három napos túrát még csak csak ki tudjuk fizetni, de a hajójegyre át Semarangba Java szigetére már biztos, hogy nem marad.
Hát ez itt Kumai..... :)
Pénzváltó nincs. Az egyetlen bankautomata pedig nem ad ki több kp-t 80 dollárnál. Nincs már lehetőségünk mint Majidra bízni 400 dollárt, hogy váltsa be nekünk mire visszaérünk. Végre indulunk a hajónkhoz. Majid rám kacsint. Hahaaa a jutányos árban még egy üveg 6 decis bintang sör is benne foglaltatik fejenként, pedig ez itt bizony csempészárunak számít. Csak bele ne ájuljak hulla részegen a krokodiloktól hemzsegő folyóba.
A hajón velünk tart Henry, a 19 éves amerikai srác, mellesleg az első fehér ember akivel Borneoi tartózkodásunk óta találkozunk. Nagyjából a halálán van, benyelt valami jó kis ételbacit a buszos út alatt.
Most, hogy ezt a Kumainak nevezett metropolist keresztül kasul bejártuk bankautomatát keresve (amiből by the way a napi limitet leszámítva a készpénz is elfogyott) elérkezett az idő, hogy birtokba vegyük a hajónkat. Egy kék fehérre festett egyszerű kis szerkezetet képzeljetek el, ahol a hajó tatján fogunk szúnyogháló alatt aludni. A nappali órák alatt a matracokat eltüntetik egy egy hatfős étkezőasztal az összes kényelmi berendezésünk. Most, lévén reggel 10 óra van, háló helységek helyett a terített asztal vár bennünket. Kávé, tea, vaj és lekvár. A cukortartóból vagy 20 hangya kukucskál ránk, de sebaj mert én ilyen apróságon tuti nem fogok fennakadni.
Körülbelül egy óra alatt érjük el a park határát. A 3.000 négyzetkilométeres Tanjung Puting Nemzeti Parkot 1982-ben alapították. A dús vegetációt helyenként sötétbarna folyók szelik át, a vízben a halak mellett krokodilok is találhatók. Először pálmák és mangróvék között haladunk, de hamarosan változik a táj és valódi esőerdő szűk csatornái közé keveredünk. Tátott szájjal bámulom az erdőt, hallgatom a semmihez nem hasonlítható zajokat és próbálom felfogni, hogy tényleg itt vagyunk. Négy magyar nő gondolt egyet és most itt ül egy hajón, távol a civilizációtól a Borneoi esőerdő mélyén. Itt és most érzek utoljára késztetést arra, hogy a volt férjemmel sms-ben tudassam, hogy mennyire jól és pláne, hogy hol vagyok. Kezemben a telefonom és fogalmazom mit is írjak neki. Aztán egyszerre csak kinyomom. Mert már nem számít. Már nem akarom, hogy keserédesen kelljen arra gondolnia, hogy nem lehet itt és megszünt bennem a kényszer, hogy megmutassam neki mennyire boldog vagyok most. A kettőnk életének a boldogságát és sikerességét már nem egy mérleg két nyelvén mérik.
Húha, tényleg gyógyulok.
Nőnek a fák és sűrűsödik a bozótos, ahogy távolodunk kiinduló pontunktól. Henry szegény, nem tart velünk emelkedett lelkiállapotunkban, mert leginkább a wc és a matraca között ingázik halott sápadtan.
Nem sokkal ezután kikötünk az első állomásunkon egy fából eszkábált stégnél és már tálalják is az első ebédünket. meglepően jó.
Indulunk befelé a vadleshez. Ugrálunk a piócák és a szúnyogok elől. Ez utóbbiból rengeteg van és támadnak is a dögök, pedig tetőtől talpig befújtuk magunkat mindenféle rémes szagú spay-vel, de ez nem akadályozza őket semmiben. Folyamatosan mozgásban vagyok, hogy ne tudjanak rám szállni a vérszívó dögök.
Megérkezünk. Kis kiirtott placc a sűrű erdőben közepén egy fából emelt színpad, ide várjuk a majmokat show műsorozni. Kísérőnk banánt helyez el és ezek után nincs más dolgunk mint várni és persze szaladozni a szúnyogok elől. Furcsa hangon kell óbégatnunk mert állítólag erre jönnek az orangutánok. Nem kapkodják el az érkezést. Körülbelül egy óra várakozás után a távolban hajladozó ágakra leszünk figyelmesek. Recsegnek ropognak az ágak, ahogy lassan lassan közeledik valaki. Levegőt alig merek venni. Első látogatónak egy félénk kismalac. csak az orrát látjuk a kicsikének. Kéne neki a banán, de nem mer közelebb jönni. Marink, a leleményes banánnal kövezi ki az útját és ennek hatására lassan lassan előmerészkedik. A szúnyogok mellett egyébként 20-30 pillangóval is küzdünk. A szivárvány minden színében pompáznak és állítólag szerelmet hoznak annak akire rászállnak. Minden jel arra mutat, hogy hamarosan mind óriás szerelembe kell esnünk.
Lassan lassan befutnak az első emberszabásúak. meg sem próbálom leírni, hogy micsoda érzés most itt lenni. Ez nem egy állatkert kérem szépen, ez itt maga a vadon, és ezek a csodálatosan intelligens vadon született majmok itt vannak testközelben. Tömik a szájukba a banánt és bohóckodnak nekünk. Mi pedig nagyon, de nagyon boldogok vagyunk. Ez a túra már most megért minden pénzt és fáradságot.
A három órás vadles mérlege 4000000 szúnyog, 1000 lepke, két kismalac, hangyák, piócák és 6 orangután, mama, papa, bébi, jött mindenki megmutatni magát!
Amikor visszatérünk a hajóra,már a kész vacsora vár minket. Henry fekszik, lázas.
Zuhanyozni kéne, hogy lemossuk leginkább a szúnyogirtó ragacsos izét, valamint a tisztaság jegyében is. Csakhogy a vizet a folyóból kell felhúzni, a folyó vize pedig barna. Más ehetőség viszont nincs. Azért barna egyébként, tudjuk meg az információt, mert a víz kimossa a fák gyökereiből a mittudomén mit, állítólag a környéken is, így például Kumaiban is ezért ilyen a víz színe.Hát jó, engem nem zavar, még a fehér gatyáinkat is kimossuk a barna löttyben.Ahogy megy le a nap ébredeznek az éjszaka lényei, ijesztően csodálatos hangok és zajok hallatszanak az erdő irányából. A hajó orrában ülünk egy házilag gyártott koktéllal a kezünkben és ez az emelkedett nyugalmi pillanat megfelelő, hogy kicsit világot váltsunk, mig Mukriszinék megágyaznak nekünk a szúnyogháló alatt. nyugovóra térünk a Borneói dzsungelben.
Videók: Életünk a hajón és malacka :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése