2011. november 2., szerda

Van amiért meg kell szenvedni

Bizony. Repteret nem építenek a borneoi őserdőben (szerencsére) és az erdőket a lakott területek környékén  már régen kiirtották (sajnos) így eljutni az igazi mélyére a dzsungelnek nem egy egyszerű utazási élmény.
18 óra két busszal igazi úttalan utakon, szakadó esőben, kis indonézekre méretezett ülésekkel és üvöltő csing csang technozenével a hangszórókból, azt az érzést táplálta bennünk, hogy soha de soha nem fogunk odaérni.
Az első információnk egy 14 órás buszos utazásról szólt Banjarmasinból Pangkalanbunba.

Jó korán kell kelnünk és ezt még mindig nagyon nehezen szoktuk meg, pedig már viszonylag átálltunk a helyi időzónára. A busz, amire elsőként felvezetnek ijesztően szűk. De komolyan. Nem nyavalygás, hogy a belső ülésen sem az Andinak, sem nekem egyszerűen nem fér be a lábunk. Egy klassz világutazó csaj persze ezen muszáj, hogy felül kerekedjen, ezért aztán röhögcsélünk, de belül azért feszít ám az ideg. Tudom mennyi idő 14 óra.
Szükös

Még vannak aszfaltozott utak, de igen keskenyek és irtózatosan kátyúsak. 100 kilométert teszünk meg 5 óra alatt. néha egyszerűen eltűnik az aszfalt és 23-30 perceket földutakon döcögünk. Se pisi se pá, ami nagyon szar a fájdogáló húgyhólyagomnak. Soha jobbkor hólyaggyulladás. Az ötödik óra után megállunk és valahogy tudatják velünk, hogy egy másik busszal fogunk tovább menni. Micsoda boldogság emberek. Nagyobb a hely a lábaknak és az ülést is le lehet dönteni. Húúú de jót fogunk mi itt aludni gondoljuk naivan.
Kajálni is lehet egy hatalmas önkiszolgálóban. A pultban hideg ételek, csirkenyakak és gyanús löttyben úszkáló húsdarabok és halfarkak kacsintgatnak ránk. leesik egy csirkecomb, de sebaj, a kiszolgáló kislány már le is nyúl érte és visszateszi a többi közé.
Az asztalokon piszkos tea, hatalmas jégdarabbal és három ujjnyi cukorral az alján. Eszünk ezt is kicsit azt is kicsit, valójában annak örülök, hogy végre pisiltem és tudok mozogni.
A következő kommunikáció a wc előtt zajlik.
-Tinja bu makam kalim. - és mutat az egyik budi ajtjára. Szabad a wc hölgyem, valami ilyesmit mondhat szerintem.
- Jó jó csak megvárom a barátnőmet, nála van a wc papír. - válaszolom. Bólint. Akkor ezt megdumáltuk.
 Isten áldja a hangoskönyveket.... Baricco, a selyem japán világában utazunk

Ebédszünet

A buszra visszaszállva egyenes arányban fogynak a lakott települések és romlik az út minősége. Még vagy kétszer állunk meg az elsőhöz hasonló helyen tápot felvenni, de ezt leszámítva kihalt pusztákon át döcögünk kibaszott lassan. És végre eltelik a 14 óra. Be is sötétedik, de kit érdekel ha nemsokára végre megérkezünk. Gondoljuk mi legalábbis. Trópusi égszakadás. Annyira ömlik az eső, hogy nem lehet kilátni az ablakon. Slussz poén, hogy a Dórika ablakánál befolyik a víz, de nem ám csak úgy csordogál. Ömlik az ablak belső felén.

És mi csak nem akarunk megérkezni. No nem baj, akkor alszunk. Gondoljuk mi. A sofőr azonban azt gondolja, hogy fáradt és nem szeretne elaludni vezetés közben. Mi a megoldás? Indonéz iszonyatos! techno zene üvöltetése kazettáról. Isten látja a lelkemet elviselhetetlen ez a felpörgetett nyinnyogás. Az őrület határán járunk, mert tényleg kezd elfogyni a türelmünk. Úgy érzem, mintha az idegrendszeremen hegedülnének.
És nem és nem és nem akarunk megérkezni. Még négy órát küszködünk azzal a reménnyel, hogy bármelyik pillanatban ott lehetünk. Ez a legrosszabb egyébként. Inkább tudtuk volna, hogy 18 óra lesz, akkor úgy készül az ember lánya.

És akkor egyszer csak végre megállunk. Hajnali négy óra van. Hulla fáradtak és idegesek vagyunk. Ja és mire hármat számolunk mindenki felszívódik. Ott állunk négyen egy isten háta mögötti porfészekben az utcán. Remek.
- Hogy gondoltuk mi, hogy majd itt pont hajnalban várni fog minket a Majid?
És akkor megérkezik Ő Majid úr, aki fiatal, jó képű, beszél angolul, ráadásul felajánlja, hogy aludjunk nála az ő otthonában. Fürdőszoba van? - kérdezzük. Persze - hangzik a meglepett csaknem megbántottságot sugalló válasz. Azon tűnődöm, hogy vajon miért van az, hogy itt Ázsiában és ebből a szempontból szinte mindegy, hogy melyik országban járunk, minden működik. Vajon a szegénység miatt van az, hogy még ha egy utolsó semmilyen nyelven nem kommunikáló paraszt embert kérdezünk meg valamiről, megpróbál és majdnem biztos, hogy tud is segíteni. Hogy egy utcán összeszedett fogatlan bácsi mindent korrektül leszervez nekünk, míg nálunk általában csak tétova vállrángatás a válasz még a legalapvetőbb kérdésekre is. Lehetséges az például, hogy nekünk itthon fogalmunk sincs például országunk, városunk látványosságairól, de még csak egy közeli turista információhoz sem tudjuk elküldeni az érdeklődő turistát? Vagy inkább az érdektelenség és lustaság? Miért egyszerűbb behúzott nyakkal, magunkba zárkózva söpörni végig az utcán és miért zavar meg minket a rendszeres mindennapi szorongásainkban, ha valaki hozzánk szól az utcán?

Majidnak menő jeepje van, bedobáljuk a cuccokat és 20 perc autókázás után meg is érkezünk a majid rezidenciára.


Szóval, azért a ház nem egy palota. Lehet, hogy itt Kumaiban ez a legmenőbb, nekünk azonban fuldokolnunk kell a röhögéstől. Pláne amikor meglátjuk a vendégszobát, amit az egyszerűség kedvéért nevezzük a ház egyetlen helységének. A berendezés egy nagymamáink korabeli vitrines kredencből, valamint négy hatalmas színes plüssfotelből áll. A fotelek félre vannak tolva és a földön négy matrac négy kis párnával várja a fáradt utazókat. Hajnali négy óra múlt, de a család ébren. A konyhának nevezett folyosón, mely a szobát a hátsó fürdőszobai lakrésszel köti össze, a négy és a hat éves gyerekek valami X faktor féle műsort néznek az üvöltő tv-ben. (Lehet, hogy az indonézek alapvetően rosszabbul hallanak mint mi?) Az anyuka, aki egyébként gyönyörűségesen szép, a karán csecsemőt ringat, a nagymami pedig főz.
 Valami ilyesmit tessék elképzelni

Annyira fel vagyunk dobva a ténytől, hogy megérkeztünk, hogy nekilátunk az első üveg Rumnak a tornácon. Az utcán tök sötét van, semmi közvilágítás, úgyhogy sejtésünk sincs hol lehetünk.
Majid egyébként tárgyalna, de akkora számok hangzanak el, hogy még egy egy hétnyi tapasztalat után is belezavarodunk. Csajok, számoljunk már reggel, ami lassan már csak három óra távolságba kerül.
Muszáj zuhanyoznunk, mert koszosnak és büdösnek érezzük magunkat a 18 órás buszos kaland után, ezért aztán szépen egyesével hátramerészkedünk a "fürdőszobába".
Én már jártam Indiában családi rezidencián, így engem nem annyira, de a lányokat szerintem enyhe sokkhatás éri. A Mari komfortérzete szerintem sose látott mélységekbe zuhan.
A konyha mögött félig szabad ég alatt meghatározhatatlan helység. Rozsdás edények, kapák és kaszák mindenhol. Közepén egy slag, gondolom az a zuhany, viszont mivel a konyhának nincs ajtaja, premier plan pont oda lát mindenki. Van ugyan egy zárható helység, név szerint egy pottyantós budi, ott viszont nincs folyó víz csak egy közepes méretű dézsa és benne, és ekkor még fogalmunk sincs arról, hogy itt egyszerűen ilyen színű a víz, barna lé kavarog. Nincs mit tenni, törcsi és a levedlett koszos ruhákat begyürködöm a retesz alkotta fogas mögé és megpróbálom megtisztogatni magam, olyan több kevesebb sikerrel. Kicsit szerencsére be vagyunk csiccsentve, így inkább mulatságosnak látjuk a helyzetet mint irtóztatónak.
Ledőlünk a matracainkra, mariénak konkrétan húgyszaga van, és rövid, de mély álomba zuhanunk.

Bebábozódva
Videók: Buszpályaudvar, Tárgyalás Majiddal, Buszos rémálom

Nincsenek megjegyzések: